Helyrehozhatatlan

Sötétbarna haját félresöpörve szeméből tekintett fel Donghae a szőnyegről barátjára. Másik kezének ujjai szorosan fonódtak egy játékautóra. Egészen pontosan egy kopott, narancssárga kisdömper volt, egyik hátsó kereke meglazulva lógott ki a műanyag borítás alól. A vezetőfülke tetején zöld filccel rajzolt fa díszelgett, mely gazdája kilétét volt hivatott felfedni. Ha ez nem lett volna elég segítség a játék azonosítására, alvázán szintén zöld filccel, nyomtatott nagybetűkkel Eunhyuk neve volt olvasható. Hányszor, de hányszor segítette már vissza tulajdonosához az elkallódott játékot ez a két apró segítség…

Ugyan javarészt csak az óvoda területén veszett nyoma az értékes tárgynak, s alig két hónappal az év kezdése után már mindenki tudta, hogy a törött kerekű autó a furcsa frizurájú – a haját anyukája otthon vágta, s bizony gyakran előfordult, hogy néhol megcsúszott az olló, hol rövidebb, hol hosszabb tincseket hagyva maga után -, elálló fülű kisfiú kedvenc s egyben legrégebbi játéka.

Tehát Donghae éppen egyedül játszott a szőnyegen ücsörögve barátja legféltettebb kincsével, mikor a játék tulajdonosa mellé lépett, s a vállára téve a kezét kicsit megrázta őt.

- Donghae, nem jössz játszani? Nincs kedvem a lányokkal babázni. – Hangjából már enyhén kiérződött az a csipetnyi undor, mely a legtöbb ötéves sajátja lesz, ha lányokról van szó.

- Nem akarok – érkezett a tömör feletet, melyet a fiatalabb már megszokhatott, hiszen társa mindig is jobban szerette egyedül elfoglalni magát, mint társaságban játszani. A csoportos feladatok alól is rendre kihúzta magát, hiába győzködte barátja, hogy jó móka lesz.

- Rendben. – A csalódottság csupán gyenge remegésként bújt meg Eunhyuk válaszában, s magára hagyta a földön ücsörgő fiút.

Donghae pedig tovább játszott. Megannyi kisautó sorakozott s tornyosult körülötte, helyenként nagy kupac lego szolgált rakomány gyanánt, s a kis dömper rendíthetetlenül hordta az építőelemeket a szőnyeg egyik végéből a másikba.

Fél óra is eltelhetett így, a fiú némán játszott, körülötte vidáman nyüzsgött a sok gyerek, kisebb-nagyobb csoportokba verődve, s az óvónéni időnként rendet teremtett a civakodók között.

Donghae a mai napig nem emlékezett, hogyan is történt pontosan, lehet, hogy egy arra járó gyerek lökte fel őt, egyenesen a dömperre, az is lehet, hogy túl erősen ütközött neki egy másik autónak, vagy csupán olyan meggyötört volt már a játék, hogy magától feladta, mindenesetre nem sokkal azután, hogy Eunhyuk játszani hívta őt, a dömper kettétörve feküdt a szőnyegen. Első ijedtségében megpróbálta összeilleszteni a darabokat, természetesen sikertelenül. Majd megpróbált erőt gyűjteni arra, hogy bevallja a dolgot Eunhyuknak, azonban kudarcot vallott, magával szemben is. Félt a büntetéstől, félt, hogy örökre elveszíti barátját, ezért semmit nem tett. Csak ült a terem közepén, keze erőtlenül pihent a tönkrement játék darabjain, s várt. Hogy csodára-e, vagy hogy észrevegyék, azt ő maga sem tudta.

Nyiladozó lelkiismerete erős késztetést ültetett belé, mely arra sarkallta, hogy keljen fel, s vallja be Eunhyuknak, mi történt. Azonban ugyan ez a késztetés félelmet ébresztett benne, mi a helyén tartotta.

Azonban elérkezett a pillanat, mikor felfedezték, mi történt, s az első szidást követően Donghae a sarokba vonult pityeregni. A kisfiú nem tudta, mitévő legyen. Az óvónéni megannyiszor elismételte monológja közben, hogy kérjen bocsánatot barátjától, aki azóta is térdre rogyva ölelgette szeretett játéka darabjait, miközben megállíthatatlanul potyogtak könnyei, de Donghae képtelen volt odamenni, félt az elutasítástól.

Hosszú évek teltek el az eset óta, mely széles árkot vont a két fiú barátsága közé, s ez napról-napra, évről-évre szakadékká nőtte ki magát. S talán pont emiatt félt Donghae lépni. Néha, szobája rejtekében elhatározásra jutott. Olyankor úgy érezte, képes lenne helyrehozni a dolgokat, azonban mikor a cselekvésre került a sor, meghátrált.

Néha azt remélte, hogy Eunhyuk kezdeményez, s ha így történne, ha ott állna házuk ajtajában, képes lenne bocsánatot kérni. Tudta, hogy az ő dolga helyrehozni, de amelett, hogy sosem mert kezdeményezni, félt az elutasítástól, félt elkezdeni és félt, hogy ez az egész már helyrehozhatatlan…

Bizalom

     A kerekek halkan surrogva gurulnak a napközbeni hőségtől átmelegedett aszfalton. A pánik szinte azonnal torkon ragad, s lassan fonja vasbilincs-ujjait tudatom köré. Némán figyelem, ahogyan előttem haladsz: magabiztosan, félelem nélkül. Pillanatok alatt távolodsz olyan messzire tőlem, hogy attól tartok, elveszítelek szem elől.

   Hátrapillantasz, fékezel és bevársz. A kezedet nyújtod felém, én pedig remegve fonom össze ujjainkat. Félek. Még így is, vagy talán még jobban, de többé nem akarlak elengedni. 

  Beléd kapaszkodom minden egyes bukkanónál, hiába suttog a fülembe a szél borzalmas jövendöléseket. Rád bízom magam, mert hiszek benne, hogy melletted kevésbé fog fájni az esés, s ha netán mégis égni és sajogni kezd a seb, miközben vékony patakokban vér csordogál a langymeleg betonra, ott leszel velem, ujjaid gyengéden törlik le a szememből kibuggyanó könnycseppeket, aggódó pillantásod pedig gyógyír lesz a fájdalomra. 

Pipacs

A hőségtől tikkadt fűszálak gyengéden cirógatják bőrömet, ahogy az enyhe szellő meg-megborzolja őket. Makulátlanul kék ég ragyog felettem, madarak csicseregnek a közelben álldogálló fákon, s hangos koncertet ad az apró tücskök serege. Halkan csobog egy kis patak a közelben, és olyan idill ez az egész, hogy csak a képzeletem vetíthette körém.

Olykor bogarak sietnek át meztelen lábszáramon, s bár néha megrándulok, nem bántom őket. Érted megtenném.

Méla zümmöggéssel érkezik egy nagyobb méhecske, s megtelepszik a mellettem ringó vérvörös virág kelyhében. Temérdek hozzá hasonló növény vesz körül, nem törődve vele, hogy az emberek fittyet hányva szépségükre egyszerű gyomnövényként kezelik őket. Nem látják bennük az értéket, a csodát, pedig csordultig vannak vele.

Finoman, éppen csak ujjbegyeimmel érintve szirmait simítok végig egyikükön. A halál komor árnyéka vetül rá egy pillanatra, ahogyan körülfogom szárát. Segélykérése némán visszhangzik a réten megtelepedő csendben. Végül karom esetlenül hullik testem mellé, s már csak tekintetemmel simogatom gyönge szirmait.

Gondolataim az apró hangyával együtt futnak egyre messzebb, s a legelső útelágazásnál feléd veszik az irányt.

Éppen olyan vagy, mint az oldalam mellett ringatózó pipacs. Törékeny és gyönyörű. És az emberek nem tanultak meg vigyázni rád. Én sem tudom, hogyan kéne.

Hirtelen felerősödik a szél és elsötétül az ég. Váratlanul csap le a távolban egy villám, melyet alig pár másodperces késéssel fülsértő dörgés követ. Szinte a föld is beleremeg. A madarak elhallgatnak, riadt csend telepszik a tájra egy pillanatra. Viharos légáramlatok cibálják a pipacs védtelen alakját, én pedig csak tehetetlenül figyelem. Csalódott vagyok. Csalódott magamban, hogy képtelen vagyok segíteni, nem tudom megvédeni az időjárás viszontagságaitól.

S az egyre hangosodó csendben, az esőcseppekkel együtt kezdenek hullani a könnyeim.

Csak addig tudok küzdeni érted, amíg engeded.

Árvaházi karácsony

A hatalmas zöld fenyő megannyi gyermek szorgos munkájának köszönhetően öltözött ünnepi díszbe. A sok fényes gömb, színesre festett figura, cukormázzal díszített mézeskalács és csillogó csomagolópapírból kivágott angyalka igazán varázslatossá változtatta a fát, bár a szobán átsiető felnőttek csupán annyit mondtak rá: csicsás.

Legalább harminc izgatottan ragyogó szempár figyelte, ahogy az igazgató úr a fa tetejére illeszti a kicsit kopott csillagot, mely ezen a napon mégis csodálatosabb volt, mintha újonnan vették volna, hiszen emlékek és gyermekmosolyok százait őrizte.

Órákkal később dobozok tömkelege pihent a nagy fa árnyékában, ezüst- és aranyszín papírba csomagolva, fényes masnival a tetején. Mindegyiken apró cimke hirdette, melyik gyermek kapja. Két csintalan kisfiú kukucskált be az ajtón, majd kacagva elszaladtak.

Szobájukban az ablak előtti íróasztalra görnyedve egy fekete copfos kislány rajzolt. Éppen gondosan színezett egy fenyőfát, vigyázva, hogy a vonalon belül maradjon. A lap tetején már ott díszelgett egy igazán piros télapó, apró rénszarvasszánon, de annál nagyobb puttonnyal.

Lassan közeledett a nyolc óra, és a percek múlásával arányosan fokozódott az izgatottság az épületben. Gyereknevetéstől visszhangzott a folyosó, néha felcsendült egy hangosabb kiáltás, olykor pedig rohanó léptek dobogtak a linóleumon. A felnőttek nyugtató szavakkal igyekeztek kordában tartani a kicsiket, és sorba állították őket, hogy majd rendezetten vonulhassanak az étkezőbe vacsorázni.

Az óra kondulásával egyszerre hangzott fel a csengőszó, a gyerekek nyüzsgése pedig abban a pillanatban megszűnt. Fegyelmezetten, egymás kezét szorongatva vonultak az ebédlőbe, és szinte hang nélkül keresték meg helyeiket.

Némaságuk egészen a vacsora végéig kitartott, akkor viszont ismét gyermekzsivaj töltötte meg a termet. Az egész napos feszült várakozás és izgatott készülődés miatt felbolydult méhkasra emlékeztetett a szoba, türelmetlenül toporogtak az ajtóban, arra várva, hogy a máskor tanulószobának használt helyiségbe vonuljanak végre.

A karácsonyfa szinte ragyogott az időközben rákerült színesen világító füzérnek köszönhetően, néhány csodálkozó sóhajt és meglepett kiáltást csalva ki ezzel a gyerekekből. Egyszerre rohamozták meg az ajándékhalmot, a nagyobbak segítettek annak is megtalálni a saját dobozát, aki még nem tudott olvasni.

A sarokban egy kislány üldögélt, sötétbarna haját két rózsaszín masni díszítette, mályvaszín ruhája elterült körülötte a földön. Szemeiből könnyek százai peregtek, ahogy a játékbabát szorongatta, melyet az imént csomagolt ki egy aranyszínű papírba burkolt dobozból.

- Én egy anyukát akartam...

Hideg magány

Olyan hirtelen szökött be a tél a kisvárosba, hogy ideje sem volt észrevenni, már mindent fehéren csillogó hó lepett. Az utcákat boldogan nevetgélő gyerekek árasztották el, vastag kabátban, kötött sapkában és bundás csizmában. Játszottak. Ők nem érezték a csontig hatoló hideget.

Jeges fuvallat söpört végig a téren, borzongásra késztetve a fákat. Vacogva húzta összébb magát a pad árnyékában, miközben a szél játékosan megcibálta a fekhelyéül szolgáló kartonpapír szélét. Egy eltévedt hógolyó keményen csattant egy közeli platán vaskos törzsén, mire rémülten ugrott talpra.

Halkan morogva indult a közeli kis utca irányába. Mereven figyelte az utat, nem mert a mellette elhaladók szemébe nézni, így nem vehette észre, hogy egy kisfiú - foltos kabátját összébb húzva vékonyka testén – sokáig figyeli már-már ténfergő lépteit.

Hamarosan megérkezett a hatalmas házhoz, mely rideg eleganciájával uralta a környéket. A havat gondosan eltakarították a kapu elől, takaros kupacokban pihent a kerítés mentén. A bejárati ajtón ott függött a régről ismert piros-zöld ajtódísz, az egyik emeleti ablakból pedig egy, az évek során már-már sárgává fakult papírhóember vigyorgott rá fekete filccel rajzolt szájával. A párkányok alatt színesen világító füzérek futottak végig, melyek elmúlt ünnepek emlékeit idézték fel benne. Elmerengve figyelte az égők monoton villogását, majd tekintetét elszakítva a házról, az utcát kezdte pásztázni.

Nem sokkal később egy alak fordult be a sarkon. Egy kisfiú volt, kopott, foltokkal televarrt kabátban, csaknem lyukas csizmában, vékony sapkában. Apró kezei vörösek voltak a hidegtől, hiába igyekezett dörzsöléssel felmelegíteni őket. Tekintetét mereven az út közepén álldogáló alakra függesztette, és bátran mellé lépett.

- Gyere velem – szólalt meg vékony gyerekhangján.

Együtt indultak el az ellenkező irányba, mint amerről a fiú érkezett. Percekig sétáltak némán, csak a tegnapi hó ropogott a lábuk alatt, s a szél kósza ígéreteket dalolt a fülükbe meleg kandallókról és mézeskalács-illatú otthonról.

Végül az utca végén álldogáló apró házikóba tértek be. A sarokban kicsiny kályhában pattogott a tűz, s a szoba közepén terpeszkedő asztalon egy fenyőgally ontotta magából a gyanta átható, karácsonyt idéző illatát. A fiú dermedt kezével óvatosan simította meg fejét, ő pedig hálásan bújt a jeges ujjakhoz. Fekete bundájáról elkezdett leolvadni a ráfagyott hó, s minden porcikájával élvezte a meleget. Halkan vakkantott egyet, befogadója tudtára adva boldogságát, és összegömbölyödve helyezkedett el a falhoz lapulva, hogy békésen álomba merüljön, bízva abban, hogy idén karácsonyra egy jobb életet kapott ajándékba.

Fény

Zár kattan halkan, majd nyikorogva, lassan tárul fel az ajtó. Sötétség uralkodik mögötte, mindent elnyelő, félelmetes. Napsugár furakszik be a nyíló ajtószárnyak között, hogy átjárja a hatalmas termet, de nem jut sokáig. A helyiség nagy része árnyékban ragad. Mint boldogság, csillan meg a fény az időtől mocskos, barna parkettán. Fakeretes, bedeszkázott ablakok merednek vakon a külvilágra, többségük leszakadt, szúette, korhadó gerendák mögül figyel mereven.

Élet apró jele harsog a porban. Félelmében reszkető kisegér, ki a fényre már, mint ellenségre tekint. Beleolvad a szürkeségbe, mégis szinte sikolt, szinte világít. Kicsiny szíve hangosan dübörög, a némaságban tisztán hallatszik rettegése. Ahogy a napfény előrébb tör, egyre nagyobb teret hódítva meg magának, úgy iszkol a sötétség védelmező karjaiba.

Halkan koppan egy cipő talpa a tiltakozó padlón. Ijesztő visszhang követi, újra meg újra ismételve a lépés dallamát. Szomorúságként lengedező pókháló akad az érkező hajába, de ő ezzel mit sem törődve halad tovább. Az első ablakhoz lép, és lefeszegeti a fény útját elfedő léceket. Újabb padlórészek esnek áldozatául a nap erejének, mely lassan fénnyel és forrósággal tölti be a teret. Bánatosan nyikordulnak a lécek, ahogy átjárja őket a meleg. Nem akarják ezt. Az egész szoba tiltakozik.

Hamarosan minden résen át sugarak tömkelege tör utat magának és aranyszínre festik a feketét. Fájdalom hullámzik végig a szobán, recsegve tiltakoznak a falak, nem bírják a fénnyel teli terhet. Vissza akarnak kerülni a sötétségbe, mely megóvta őket mindentől, ami jó. A kisegér erőre kap, mégis egyre vergődik. A fény a boldogság, a fény a rossz, a fény a fájdalom okozója.

Minden elhalványul. Egyre lassul a lüktetés, összeroppannak a falak, a szoba darabjaira hullik. Gyötrelem uralja a teret, melyet a fény hozott magával öntudatlanul.

Lassan csukódnak össze az ajtószárnyak, elzárva a napsugarak elől az utat, ismét sötétségbe rejtve a szétesett szobát.

Kék, szalagmintás ajándéktasak

Minseok széles mosollyal lépett ki az üzletből. Az ütött-kopott ajtó zárja hangosan kattant mögötte. Kezében díszes ajándéktasakot lóbált, menet közben büszkén le-lepillantva rá. Mikor egy órával ezelőtt leszállt a buszról a két utcával arrébb lévő megállóban, nem gondolta volna, hogy itt fogja megtalálni a tökéletes ajándékot szerelmének. 

Az, hogy betért ide, egy futó gondolat eredménye volt. Néhány nappal ezelőtt ugyanis, mikor a munkahelyén ebéd közben azon gondolkodott, hogy mivel lepje meg Jongdae-t a születésnapján, a mellette lévő asztalnál egy elegáns fekete öltönyt viselő üzletember épp azt ecsetelte társának, hogy milyen remek dolgokat lehet kapni egy eldugott kis boltban, a belvárosban. Így ma, mikor elindult, hogy végre megvegye párjának az ajándékot, ezt a boltot kereste fel elsőnek. 

Egy pillanatra lehunyta szemeit, ahogy elvakította a nap, mely épp előbukkant a felhők mögül, így nem vette észre a gyerekeket, akik mit sem törődve a járókelőkkel futkároztak a járdán. Bár tényleg csak egy másodperc volt, elegendő ahhoz, hogy az egyik kisfiú nekiszaladjon lábainak, és felkiáltva huppanjon a fenekére. Minseok megdermedt, ahogy a gyerek is, és egy fél percig ijedten méregették egymást. 

- Jól vagy? Minden rendben? Nem ütötted meg magad? - Hangjából csak úgy áradt az aggodalom, és ez épp elég volt a kisfiúnak. Mély levegőt véve zendített rá, hatalmas könnycseppek buggyantak ki szemeiből, és csillogó csíkot húzva maguk után gördültek le arcán. - De... Én nem akartam... - keseredett el teljesen, letéve maga mellé az ajándékot rejtő szatyrot. Leguggolt a kisfiú mellé, és egy zsebkendőt nyújtott neki, ám az nem reagált, csak tovább sírt. A járókelők érdeklődve bámulták a jelenetet, néhányan a fejüket rázták, mások a figyelmetlen felnőttekről motyogtak valamit, megint mások a neveletlen gyerekeket emlegették. Ez egyre inkább zavarba hozta Minseokot, és az sem segített, hogy úgy tűnt, a fellökött fiú nem vigasztalódik meg magától. 

Nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel. A másik gyerek, aki jelenleg a falnál ácsorgott, már jó ideje nem bírta abbahagyni a nevetést. Minseok a még mindig földön ücsörgő fiút figyelte, aki hirtelen hanyatt vágta magát, így szenvedve tovább. Már azon kezdett gondolkodni, hogy mi lehet a mentők száma, mert ha ennyire üvölt valaki, bizonyára komoly sérülései lehetnek, mikor a gyerek sírása lassacskán csillapodni látszott. 

Még legalább öt percig téblábolt tehetetlenül, míg a kisfiú könnyei elapadtak, válla sem rázkódott már, csupán halkan hüppögött. 

- Ugye nincs is olyan nagy baj? Ne haragudj, hogy fellöktelek, csak tudod... - Elhallgatott, hiszen a gyerek már nem is figyelt rá, a társát kezdte püfölni hatalmas karcsapásokkal. - Fiúk, hagyjátok ezt abba - húzta hátra egyiküket vállánál fogva Minseok. - Inkább gyertek, meghívlak titeket egy fagyira. Idefelé jövet láttam a sarkon egy cukrászdát. Mit szóltok hozzá? 

A gyerekeknek nem kellett kétszer mondani, lelkesen bólogattak, majd nevetve indultak meg előre. Minseok felkapta az ajándékot, és sietve indult a fiúk után. 

Alig negyed órával később már a hangulatos kis cukrászda előtt üldögéltek mindhárman. A két gyerek előtt hatalmas fagyikehely magasodott, míg Minseok magának csak egy üveg vizet kért. 

- Minho vagyok, ő pedig az öcsém, Yugyeom - mutatkozott be éppen az idősebb fiú. Apró barna szemei izgatottan csillogtak, tipikusan az a gyerek volt, aki állandóan valami csintalanságon töri a fejét. Fekete haja kócos fürtökben lógott homlokába. Öccse kísértetiesen hasonlított rá; ugyanolyan sötétbarna szeme volt, melyben hasonló pajkosság ragyogott, mint az idősebb tekintetében, és ébenfekete fürtök,  de ezek - Minhoval ellentétben - neki szépen eligazítva takarták homlokát. Hat-hétéves lehetett, bátyja már a tizet is betölthette. Mindketten térdig érő farmert és világoskék inget viseltek, melyen már meglátszott az utcán töltött idő, sőt, Yugyeom felsőjén mostanra egy fagyifolt is helyet kapott.

- Mit kerestetek egyedül az utcán? Hol vannak a szüleitek? - tört elő Minseokból a gondoskodó felnőtt. 

- Ők dolgoznak, mi meg a játszótérre mentünk, minden délután kijövünk. Ott van, a magas, szép ház mögött - mutatott Yugyeom apró ujjával egy irányba.

- Értem. Mindenesetre legközelebb jobban figyelj az öcsédre, hogy ne forduljon elő többet ilyen baleset - vetett Minseok szigorú pillantást Minhóra.

- Miért? Most is jól jártunk - nevetett fel a fiú, és újabb adag fagyit tömött a szájába. Az édesség vékonyka fagylaltbajszot rajzolt orra alá, amin öccse hangosan felkacagott. 

- Pont úgy nézel most ki, mint az öreg Choi úr a szomszédból - nevetett egyre jobban a kicsi. Minho csak dühösen megtörölte száját a szalvétával, hogy aztán ő is féktelen kacagásban törjön ki, ahogy megpillantotta az öccse orrát díszítő, hupikék foltot. 

Minseok csendes nyugalommal figyelte a nevetgélő gyerekeket. A kék, szalagmintás ajándéktasak békésen pihent lába mellett. A fiú figyelme átterelődött az utca forgatagára. Mindenfelé emberek rohantak; egy anyuka ideges léptekkel sietett, kezénél fogva húzta kislányát, kinek két copfba fogott haja ütemtelenül csapkodta hátát a gyors tempótól. Egy idősödő férfi sétált el mellettük, ugyan nem sietett, de sokszor pillantott karórájára. Hangos tinik egy csoportja tartott az ellenkező irányba, nevettek, bohóckodtak, mint akiknek semmi problémájuk nincs. Aztán két öreg néni jött, az egyik egy kismacskánál alig nagyobb, hosszú szőrű kutyust rángatott maga után pórázon. Közben hangosan vitatkoztak valamiről, sipító hangjuk volt. Minseok el is fordította róluk a tekintetét, így az idegtépő visítás beleveszett a hangzavarba. 

- ... te még be sem mutatkoztál! - Minseok pislogva igyekezett visszaterelni elkalandozó gondolatait az asztalhoz, ahol két kíváncsi szempárba ütközött.

- Tessék?

- Azt mondtam, hogy te még be sem mutatkoztál! - ismételte el az idősebb fiú szemforgatva.

- Ja, igen, Minseok vagyok.

- Itt laksz a közelben? Még sohasem láttalak. - Yugyeom egyetértően bólogatott.

- Nem, én egy kicsit messzebb lakom. A város szélén. És lassan mennem kéne... - pillantott a kiürült kelyhekre a fiú. - Nos, örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Vigyázzatok magatokra.

- Ugye máskor is jössz majd erre? - kérdezte Yugyeom, aggódón pislogva fel újonnan megismert barátjára.

- Hát persze. - Minseok hangjában némi tétovázás csendült, de a gyerekek nem vették észre. Boldogan integettek a távolodó fiúnak, majd kergetőzve indultak ismét a játszótér felé.

Minseok kényelmetlenül érezte magát a tömött buszon. Hosszú, csaknem egy órás út állt előtte, amit szinte az ablakhoz préselődve kellett átvészelnie. De legalább ülőhelye volt, amit sok utas nem mondhatott el magáról. Útközben nemigen tudott mit csinálni, így a gyerekeken gondolkodott és azon, hogy mégiscsak meg kell majd látogatnia őket valamikor, és akkor ajándékot is visz nekik.

Ötven perccel később kissé meggyötörten kászálódott le a járműről, maga mögött zsörtölődő utasok tömkelegét hagyva. Sietve indult Jongdae-vel közös lakásuk felé, és hamarosan már a zárral bíbelődött, ami nem akart engedni, így jobb híján csengetett. A csengőszó végigberregett a lakáson, és bőven kihallatszódott a folyosóra is, mire Minseok csak elmosolyodott. Sokáig zavarónak találta ezt a zajt, de az évek alatt hozzászokott, és most már biztosan hiányzott volna neki, ha csengetés után az ajtón kívül némaság uralkodik.

Halkan fordult a kulcs a zárban, az ajtó szélesre tárult s ott állt Jongdae egyszerű melegítőben, ám így is annyira tökéletes volt, hogy Minseok úgy érezte, felrobban a szíve a mellkasában. Egész nap erre a pillanatra várt, és most habozás nélkül vetette magát szerelme karjaiba, úgy szorítva, úgy bújva hozzá, mintha nem lenne holnap. Jongdae csak somolyogva ölelte magához párját, majd kis idő múlva eltolta magától, becsukta az ajtót, és visszafordult Minseok felé. 

- Később jöttél, mint szoktál - jegyezte meg csendesen. 

- Igen, tudom. Találkoztam két kisfiúval, kis időre feltartottak. De vettem neked ajándékot... - kezdte, majd elhallgatott. Ajkába harapva nézett körbe, nem tette-e le valahova a kék, szalagmintával díszített ajándéktasakot, de sehol nem látta. Belegondolva, már a buszon sem volt nála... - Visszamegyek érte, biztosan a fagyizónál hagytam.

- Nem kell, majd holnap elmegyünk érte együtt. Most már sötét lenne, mire odaérnél, és amúgy is, biztosan megtalálta már valaki. Ha szerencsénk van, leadták a fagyizóban. De számomra te vagy a tökéletes ajándék, Minseok. Köszönöm, hogy vagy nekem. - Jongdae arcán lassan széles mosoly terült el ahogy párja derekára fogva húzta egyre közelebb magához. 

Egy apró, ám hangulatos cukrászda előtt, a kicsi, fekete asztalok egyikénél csomag árválkodott. Kék, szalagmintával díszített ajándéktasak volt.

Megint csak álmodom

Megjegyzés: A történet Mickey Simon Megint csak álmodom című versének egyes soraira épült.

Reám borult az éj.

A falióra nagymutatója még éppen csak elütötte a tizenegyet, mikor megfordítottam a zárban a kulcsot, és elindultam a hűvös éjszakában. A kihalt utcában csak néhol világított a lámpák fénye, arany ragyogásba vonva a járda egyes szakaszait. Lépteim tompán visszhangzottak, ahogy lassan haladtam a város széle felé.

Hirtelen zuhant vállamra a magány, az emberi lét egyik legundorítóbb érzése. Régóta nem harcoltam ellene, már-már barátokká váltunk a hosszú évek alatt. Keresve sem találhattam volna jobb hallgatóságot, azóta a bizonyos, esős délután óta.

Oda akartam menni, ahol nincsenek érzések. Ahol eltűnnek a gondok, ahol nem létezik fájdalom, ahol nem érzem, mennyire szeretem. Őt, akit soha többé…

Elhagyva az utolsó kis házikót, mely a város szélén, egyedül álldogált, megkönnyebbülten lépkedtem tovább az úton. A szorongás, mely a házak között a magány mellé szegődött, most lemaradt, lánca, mi az emberekhez kötötte, eddig ért.

 Visszapillantottam, a magas fűből épphogy csak kilátszott a kis kunyhó teteje, melyet a felhők mögül előbukkanó hold ezüstös fénybe vont.

Bár előttem, a messzeségben a szomszéd város innen aprónak tűnő fényei pislákoltak, de, amint a hold ismét felöltötte felhőálarcát, körülöttem mindent beborított a sötétség.

Vagy a fényes nappal.

Céltalan csatangolásomnak a rohanva érkező hajnal vetett véget. Kis erdőn haladtam keresztül, az éppen felkelő nap első sugarai megtörtek a fák törzsein. Csodaszép volt, mégis fájdalmas, ahogy átvette a mindent rejtő sötétség helyét.

Pergő képek váltják egymást,

Ködfehér álomdarabokkal.

A távolban egy alak tűnt fel, ismerős vonásai mindinkább kibontakoztak, ahogy a közelembe ért. Mélybarna szemei felragyogtak, amint széles mosolya elterült arcán. A megszokott fekete pulóvert viselte koptatott farmernadrágjával, amit annyira szeretett. Ajkaim önkéntelenül formálták nevét, de hang nem hagyta el számat. Kezem is ösztönösen emelkedett, hogy megérinthessem, ám ujjaim a puszta levegőbe martak. Ezzel egy időben a gyönyörű kép semmivé foszlott, egy pillanatra sötétség vette át helyét, majd ismét világosság vett körül. Esőfelhők gyülekeztek a távolban, mindent megrázó dörrenés hangzott fel, ám a kis, fás liget felett még ragyogóan sütött a nap.

Megtörten ereszkedtem le egy fa tövébe, lábaimat átkarolva igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. Fejem a törzsnek döntve hunytam le szemeimet. Ekkor már erősebben éreztem a szelet, mely enyhe esőillatot sodort magával. Hangosabbá váltak a dörgések is, mire a fejem felett eddig vidáman daloló kismadár elnémulva bújt meg a fa lombja közt.

Percekkel később, mikor az első esőcseppek körülöttem a poros földre érkeztek, újabb emlékkép bukkant fel  elmém gondosan elzárt mélyéről.

A késő délutáni verőfényes napsütés pillanatok leforgása alatt csapott át viharba. A villámok percenként csattantak, és velük egy időben keserű égzengés robajlott végig a kihalt úton. Az esőcseppek keményen verték a kocsi szélvédőjét, az ablaktörlő megállás nélkül dolgozott, hogy valamennyire kiláthassunk az útra. A szél sem tétlenkedett; a betonút két oldalán elszórtan álldogáló platánfák szinte földig hajoltak borzalmas erejétől. Hatalmas reccsenés hallatszott, a következő pillanatban pedig egy óriási faág csapódott az autónak…

Erőszakkal szakítottam ki magam az emlék fájdalmas fogságából. Kinyitottam szemeimet, féltem, ha továbbra is összezárva tartom őket, visszatérnek a baleset képei. A sűrűn zuhogó esőcseppek fátyolán át ismét feltűnt az árnykép. Megint közeledett, de már nem reménykedtem, nem próbáltam megérinteni. Percekig szemeztem vele, majd végignéztem, ahogy elhalványulva semmivé foszlik.

- Miért kísértesz még mindig? –  suttogtam halkan bele az erdő esőillattól terhes csendjébe.

Nem tudom… De…

Megint csak álmodom…

Perceknek tűnő órákkal később indultam tovább. Fáradtan lépkedtem, tétován; elgémberedett lábaim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Lassan magam mögött hagytam a fákat, ekkorra az eső is elállt, a nap ismét egyedül bitorolta az eget. Nemsokára ismét megálltam, nadrágom zsebében kezdtem kotorni, majd elővettem a kis fiolát.

A keserű pirulák égették torkomat, ahogy víz nélkül lekényszerítettem őket, de a kellemetlen érzés semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, ami lelkemet mardosta. Az üvegcsét visszasüllyesztve zsebembe, némán indultam tovább.

Ébren nem lehetek nagy,

De az álmaim lehetnek nagyok.

Már csak Ő van, és csak én vagyok.

Lágyan csengő hangja suttogott fülembe, ujjait enyémekbe fűzte, régóta vágyott közelsége megrészegített. Könnybe lábadt szemeim percekig itták látványát, szabad kezemmel végigsimítottam arca puha bőrén. Megszűnt a világ, csak halványan érzékeltem a nap melegét, ám sokkal élénkebben az ő érintéseit. Nem láttam a sáros utat magam előtt, a végtelen mezőket köröttem, csak az ő csodálatos vonásait. Elvesztem jelenlétében, a boldogságban, noha valahol mélyen éreztem, hogy mindez csak ábránd.

E percben Ő most csak az enyém…

És én is csak az Övé vagyok.

Nem számított. Ismét velem volt, oly sok idő után. Az évek hirtelen semmivé lettek. Annyi mindent akartam neki mondani, de egy hang sem jött ki torkomon. Könnyed mosoly játszott arcán, szemeiben a saját boldogságom tükörképét véltem felfedezni. Remegve borultam nyakába, erősen kapaszkodva belé.

S csak ölel, szorosan… szótlanul…

Mert tudjuk mindketten kimondatlanul…

Hogy…

Megint csak álmodom…

"Álmodom??"...

Nem tudom!

De jó nagyon…

Ábrándom képei

A nyitott vázlatfüzet üresen feküdt térdeinek támasztva, miközben a ceruzával ütemesen dobolt takaróján. Az íróeszköz tompa dobbanással ütődött az anyagnak újra és újra, megtörve a kis szoba csendjét.

Fáradt tekintetét körbejártatta a helyiségben. A falak hófehér sápadtsága undorral töltötte el, mindig eszébe juttatta, hol is van. Vagy ha ez nem is, a sarokban álló infúziós állvány biztosan. Már napok óta nem volt rá szüksége, ami felélesztette benne a reményt, hogy hamarosan hazamehet végre, újra alhat a saját ágyában, és nem kell ezt a sok sápadt színt bámulnia.

Halványan elmosolyodva gondolt a szobája égkék színére, a konyha élénksárgájára, ahol mindig vidáman rontották el a furcsa neveket viselő külföldi ételeket, melyek érthetetlen receptjeit az internetről szedték. Hiányzott neki az apró fürdőszoba halványkék csempéje és a bejárati ajtó élénkzöldje.

Hiányoztak a bútorok; a nappali közepén terpeszkedő kanapé, az étkezőasztal, a székek, még a nyikorgó szobaajtó is, mely mindig az őrületbe kergette, ha kinyitották az ablakot.

 De legjobban mégiscsak az hiányzott neki, hogy felkelhessen az ágyból, sétálhasson a friss levegőn, ne csak a kórházi folyosó szűk terében. Ne csak hallhassa, láthassa is a madarakat, ahogy az aranyló napsütésben vidáman csiripelnek, vagy apró bogarak után kutatva a földön ugrálnak. Látni akarta a pillangókat, ahogy ezernyi színben pompázva repülnek az ég felé. Mindent látni akart, ami az épület vastag falain kívül volt, hiszen olyan régen érintkezett utoljára a külvilággal.

Éles csattanás hangja szűrődött be a terembe, mely visszarántotta a jelenbe elkalandozó gondolatai közül. Időközben abbahagyta a paplan ütögetését, most a ceruza ott hevert a füzet előtt. Óvatosan nyúlt ki a kis éjjeliszekrényhez, melynek tetején egy pohár víz, egy kancsó és egy tányér keksz díszelgett. Remegő kézzel emelte szájához a poharat, ivott pár kortyot, majd kissé esetlenül helyezte vissza azt eredeti állapotába.

Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, mintha ez a kis mozgás is teljesen kimerítette volna, de lehet, hogy csak a gyógyszerek kezdték meg kifejteni hatásukat. Lehunyta szemeit, tagjai elnehezültek, és hamarosan már aludt.

Álmában visszatért oda, ahol nem sokkal korábban gondolatban járt. Otthon volt, az ablakok tárva-nyitva, áradt befelé a meleg, a napsütés, a külvilág hangjai, az élet. A nap felmelegítette a parkettát, fénypászmákat vetett a kanapéra, és olyan világossá varázsolta a helyiséget, mint talán még soha. Jonghun épp valami receptet olvasott, és nevetve kérdezett rá egy-egy hozzávalóra.

Majd változott a kép, immár az utcán voltak, sétáltak, és a mellettük elhaladó kutyákat figyelték. Próbáltak megegyezni, milyet is szeretnének, de ha az egyiküknek tetszett, akkor a másik biztosan talált benne valamit, ami miatt elvetették az adott fajtát. Annyira gondtalannak tűnt az egész, szeretett volna örökké itt maradni, és nem visszatérni abba a rémálomba, amit valóságnak hívtak. Ha ő irányíthatta volna ezt az egészet, talán fel sem ébred, de a falnak csapódó ajtó megtette a hatását, riadtan ült fel az ágyban, tekintetével a zaj forrását keresve. Meghozták a reggelit.

Egyáltalán nem volt éhes. Gusztusa sem volt a tálcán díszelgő, ételnek nevezett valamihez. Végignézte, ahogy az ápolónő lerakja a fal mellett álló asztalkára, megköszönte, majd szomorúan nézett a becsukódó ajtóra.

Ismét lehunyta szemeit és arra gondolt, milyen jó lenne, ha ott folytatódna az álom, ahol abbamaradt. Elképzelte a parkot, maga mellé Jonghunt, a kutyákat, igyekezett felidézni minden egyes részletet, hátha ismét belecsöppenhet abba a csodálatos világba, ami annyira hiányzott neki. Azt kívánta, bárcsak most az egyszer sikerülne.

Valahol az öntudat és az alvás határán érzékelte, hogy nyílik az ajtó, halkan, hogy őt ne zavarja, ebből tudta, hogy Jonghun jött meglátogatni őt. De arra már nem volt ereje, hogy visszarángassa magát az ébrenlétbe.

Az újonnan érkező csendesen foglalt helyet az asztal melletti széken, miután kigyönyörködte magát szerelme arcában. Vékony ajkai, apró orra és lehunyt szemeinek hosszú pillái még kisfiúsabbnak hatottak ilyenkor, mikor aludt. Az asztalra tette a Hongki ölében pihenő vázlatfüzetet is. Fejét a falnak döntve nyomott el egy ásítást. Nem aludt rendesen már egy jó ideje; vagy dolgozott, vagy a kórházban virrasztott, amikor pedig lett volna ideje kicsit pihenni, akkor az aggodalom nem engedte. 

Ha az orvosok tudták volna, mi is a baj, talán nyugodtabb lett volna, de így, hogy szinte semmi konkrétat nem tudtak mondani, csak újra és újra ugyanazt ismételgették, nem tudott megnyugodni. Akaratlanul tévedtek gondolatai arra a bizonyos délutánra.

Minden szépnek tűnt, boldogok voltak, a szokásos délutáni sétájukra mentek. Kicsit változtattak az útvonalon, Jonghun a munkából hazafelé menet talált egy kis boltot, ami a napokban nyílt, és szerették volna megnézni a kínálatát. Arrafelé kerültek hát,  Jonghun azóta százszor, ezerszer elátkozta magát ezért, noha tudta, hogy nem a megváltozott útvonal miatt lett baj, nem amiatt esett össze Hongki az út közepén.

Az okra azóta sem derült fény, holott az orvosok hetek óta kutatták, vizsgálatról vizsgálatra küldték, benntartották, gyógyszerekkel tömték, megint vizsgálták, ő pedig csak csendben tűrt, pedig utálta a kórházat és félt a fehér köpenyektől. Nem szerette a fertőtlenítő illatát, sem a fehér dolgokat, a csipogó gépeket, az állandó vérnyomás- és lázmérést. Irtózott a tűktől, az egyedülléttől, a kórházi koszttól.

Kizárólag akkor lehetett halvány mosolyt látni az arcán, ha Jonghun megjelent. Ezért ő igyekezett minden szabad percét vele tölteni, még ha ezzel magától meg is kellett vonnia az alvást. Boldogan tette, hisz ezzel örömet okozhatott párjának.

A fáradtság lassan átvette az uralmat a teste felett, és ő is elaludt. Még akkor sem ébredt fel, mikor asztalon pihenő keze alól lassan kihúzták a füzetet, sőt, a ceruza csattanására, és a halk átkozódásra sem.

Hongki óvatosan bújt vissza a takaró alá, ismét térdének támasztva a füzetet. Határozottan ragadta meg az íróeszközt, fogásában nyoma sem volt a pár órával ezelőtti bizonytalanságnak, amikor a poharat fogta. Halvány vonalakkal kezdett rajzolni, néha lehunyva szemét, maga elé képzelve műve alanyát. Lassan jelentek meg a papíron a kis lény testrészei. Először a csőre, majd feje, szemei, testének körvonala, végül aprólékos gonddal kidolgozva tollazata. Még azt is elképzelte, milyenre színezné. Halványszürke lenne, némi sárgás beütéssel, sárga csőrrel.

Volt egy kedvenc madaruk Jonghunnal. Mikor összeköltöztek, akkor fedezték fel. Mintha csak ennek örömére építette volna fészkét a ház előtt álló fára. Minden reggel ott csicsergett az ablak előtt az egyik ágon. Jonghunhoz bújva hallgatta, és ilyenkor úgy érezte, még erősebb érzéseket táplál szerelme iránt. Az a kismadár lett szerelmük szimbóluma, és azóta rengeteg madár rajza volt megtalálható a lakásban szétszórva. Még különböző magokat is vettek, az ablakpárkányon mindig volt belőle egy kis tálkában, hogy a kis hangoskodónak legyen mit ennie. El sem tudták volna már képzelni az életüket nélküle.

Hongki szomorúan kapta tekintetét a sivár ablakpárkányra. Most, hogy eszébe jutott, fájdalmasan mart szívébe a madárka hiánya, honvágya támadt ismét, haza akart menni.

Sietve lapozott egyet, és igyekezett kizárni fejéből az emlékeket. Tekintetével megkereste Jonghun falnak támaszkodó alakját, majd a papírra nézett.

Elgondolkozott, hogyan is fogjon hozzá. Embert még soha nem rajzolt, mindig csak a természetből emelt ki képeket; tájakat, madarakat, állatokat, apró, lényegtelennek tűnő dolgokat vetett papírra. Most azonban úgy érezte, le kell rajzolnia, meg kell örökítenie ezt a pillanatot, ahogy Jonghun lehunyt szemekkel alszik a falnak dőlve.

Olyan békésnek látszott, eltűnt az arcáról az aggodalom, ami hetek óta árnyékot vetett rá, végre nem tűnt gondterheltnek, csak a szeme alatt sötétlő karikák árulkodtak arról, hogy valami nincs rendben. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, helyezkedni kezdett, asztalon pihenő keze ölébe csúszott.

Hongki olyan szívesen odament volna hozzá megölelgetni, de nem akarta felébreszteni, most, hogy végre pihenni látta. Inkább ismét rajzolni kezdett, fel-felnézve rá, néha el is mosolyodva.

Nem volt egyszerű feladat, de kihívás volt, ami ideig-óráig elterelte gondolatait arról, hogy hol is van, és miért. Rajzolás közben mintha kiszállt volna a testéből, a keze magától húzta a vonalakat egymás után, gondolatai ismét elkalandoztak. De most nem a múltbéli emlékképek jutottak eszébe, inkább a jövőről kezdett képzelődni.

Álmodott maguknak egy kutyát, amely se nem nagy, se nem kicsi, éppen ideális méretű, és éppen olyan, amiben egyikük sem talál hibát. Egy szőrgombolyag, ami éles kis vakkantásokkal tudatja majd velük, ha szüksége van valamire, hangos csaholással üdvözli majd őket, ha hazaérnek, és vad morgással kergeti majd a környék macskáit a fákra. Tündéri lesz kicsinek, rajtuk élesíti majd apró fogait, és lesz egy plüssállatkája, amivel játszhat. Futni fog a labda után a parkban, és vissza is hozza…

Szinte hallani vélte a kutyus ugatását, és érezte a karjához simuló puha bundát. Rajzoló keze megállt a munkában, és a ceruzát letéve kezdte végigtapogatni maga előtt a levegőt, hogy megsimogassa a kis vakarcsot, de legnagyobb megdöbbenésére semmit nem talált maga mellett. Néhányat pislogva igyekezett a körülötte lévő dolgokra fókuszálni, lassan ráébredt, hogy túlzásba vitte a képzelgést, hisz kis kedvencük még csak nem is létezik, nemhogy itt lenne bent vele a kórházban.

Tekintete tétován járt körbe a szobában, kapaszkodót keresve, valamit, ami biztos pont. Hamarosan rá is lelt Jonghun még mindig alvó alakjára, és szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel. Így már biztonságban érezte magát, nem szorította össze mellkasát az ismeretlen érzés, ami talán a szorongáshoz volt hasonlítható, s aminek már nyoma sem volt.

Mondjuk, ezt lehetne a gyógyszerekre is fogni, hiszen minden nap újabb és újabb tablettákkal kísérleteztek, hogy mire kapta őket, azt senki sem tudta, hiszen az a bizonyos ájulás az utcán olyan régen történt.

Hongki gondolatai ismét Jonghun körül forogtak, réveteg tekintettel bámulta az alvó fiút, miközben tovább finomította a vonalakat füzetében. Félig kész rajzára nézett, az arcon még jócskán volt mit formálnia, szerette volna, hogy olyan élethű legyen, mint a kismadár az előző oldalon.

Hirtelen úgy érezte, tennie kell valamit. Valamit, ami kizökkenti ebből a mélabús állapotból, amibe percek alatt visszazuhant, holott Jonghun közelsége mindig boldogsággal töltötte el. Szeretett volna kimenni legalább az udvarra, de ezt sem engedélyezték neki. Maradt hát jobb híján a többnyire kietlen folyosó, ahol csak néha-néha lehetett összefutni egy-egy beteggel vagy ápolónővel.

Feltápászkodott, és megigazgatta magán világoskék pizsamáját, lábát belebújtatta a papucsába, és egy teknősbéka sebességével araszolt az ajtó felé, igyekezve nem zajt csapni, amivel felébresztheti Jonghunt.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, bátrabban kezdett lépkedni a folyosó vége felé, ahonnan gyenge légáramlatot érzett, és ebből arra következtetett, arrafelé nyitva lehet egy ablak.

Nem tévedett, a szellőztetés céljából szélesre tárt üveg csillogott a felhők mögül éppen előbukkanó nap sugarai alatt. Ahogy odaért, kikönyökölt az ablakpárkányra, és irigykedve tekintett le az udvaron sétálókra. Majd távolabb nézett, a kórház magas kerítése mögött is embereket látott, csak ők szabadok voltak. Olyan érzése támadt, mintha börtönben lenne, nem először gyötörte ez a gondolat.

Mikor bekerült a kórházba, az első héten igyekezett a pozitív dolgokat meglátni, próbált a jó dolgokra koncentrálni: Jonghunra, minden ölelésre, az érintésekre, a kettesben töltött időre, az érzésre, hogy segíteni próbálnak neki, a gondolatra, hogy nem kell sokáig bent maradnia, Jonghunra…

Ám ahogy teltek a hetek, úgy fordult egyre inkább negatív irányba a gondolkodása. Nem egyszer tervezte el, hogy megszökik, de végül soha nem gyűjtött elég bátorságot magában hozzá. Valójában arról sem volt fogalma, miért is tartják bent ennyi ideig, az ö szemében az a bizonyos ájulás egyszerű rosszullét volt, ami bárkivel megeshet, még ha a konkrét oka a mai napig nem is derült ki.

Feltámadt a szél, homokszőke tincseibe kapott, és ruháját is cibálni kezdte kissé, mire fázósan húzta összébb magát. Ugyan ennyi idő korántsem volt elég neki, hogy kisszellőztesse a fejét, mégis visszaindult a szobába, abban a reményben, hogy Jonghun már felébredt.

Visszabújva a takaró alá felsóhajtott. Soha nem készül el az a rajz, ha így folytatja. Ha Jonghun felébred, már biztosan nem lesz kedve emlékezetből befejezni. Ismét íróeszközt ragadott hát, és mindent megtett azért, hogy rajza hiteles legyen. Próbálta azt rajzolni, amit lát, és próbálta azt is belevinni, amit érez.

Lassan telt az idő, s a rajz is kezdett hasonlítani arra, amit szeretett volna. A faliórán némán jártak körbe a mutatók, pár percig csak bámulta, hogyan kúszik percről percre a nagymutató egyre közelebb a kismutatóhoz.

Megint elkalandozott, alig bírta gondolatait visszaterelni a rajzoláshoz. Hiába igyekezett csak arra figyelni, mindig talált valamit, ami pillanatnyilag elterelte figyelmét a feladatról.

Pont, mint kiskorában. Ezzel kergette őrületbe a tanárait, mindig volt valami, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult az óránál, és ezek a dolgok főleg az ablakon kívül tanyáztak. Az iskolaudvaron volt egy nagy fa, talán tölgy lehetett, nem emlékezett tisztán. Ha tehette, mindig azt figyelte. Azt képzelte, hogy az egy űrállomás, a felreppenő és rászálló madarak pedig az űrhajók. Végül mindenféle történetet kreált hozzá, de általában emiatt egyáltalán nem figyelt az órákon, ezzel sorra gyűjtve a beírásokat.

Aztán ott volt a macska. Legalább egy hétig bolyongott az udvaron, Hongki tisztán emlékezett rá, hiszen haza akarta vinni. Megfogni ugyan nem sikerült, és a szülei sem egyeztek bele a dologba, de ő azért napokig kergette szerencsétlen állatot, míg az meg nem unta, és arrébb nem állt. Ebből is adódott némi konfliktusa a tanáraival, noha korántsem a macskát féltették, csak nem szerették, ha valaki fogja magát, és kisétál óráról. De hát mit tehetett volna, ha az a macska éppen akkor úgy gubbasztott az udvar sarkában, mint aki hagyja magát megfogni?

Dühösen rázta meg a fejét. Megint teljesen elkalandozott, elmerült az emlékeiben. A macska képe fel-felvillant fejében, és még most is bánta, hogy nem sikerült megfognia.

Ismét a rajzra irányította figyelmét, majd fél órával később nagyot sóhajtva dőlt hátra. Úgy érezte, elkészült, meg volt elégedve az eredménnyel, a papíron szereplő személy nagyon hasonlított a széken alvóhoz, de el kellett ismernie magában, hogy ezen a téren van még hova fejlődnie.

Egy ideig a munkáját bámulta, próbálva befogadni az érzéseket, melyeket az kiváltott belőle, majd végül megragadta a ceruzát, és egy mondatot firkantott a rajz alá. I need a hug, please.

Éjfél után

- Ma éjszaka nem akarok veled aludni. – Félve pislogott fel Jonghunra, akitől értetlen pillantást kapott válaszul. – Kimegyek a nappaliba – kezdte összeszedni ágyneműjét.

- Miért? – Igyekezett elállni Hongki útját, hogy rákényszerítse a válaszadásra.

- Mert… Csak – érkezett a nem éppen sokatmondó válasz. – Engedj – tolta félre, és kitrappolt a kanapéhoz.

- Már megint furcsán viselkedsz. És most sem árulod el, miért, igaz? Pedig, ha megbeszélnénk, neked is jobb lenne… - próbált érvelni Jonghun, de mondandója süket fülekre talált.

Hongki némán kezdte rendezgetni sötétkék pamutanyagba bújtatott takaróját, szigorúan a hátát mutatva párjának. Nem akarta megbántani. De hiába tudta, hogy kezd nagyon rossz irányba fordulni a kapcsolatuk, nem volt képes tenni ellene.

* * *

Reggel a nap első sugarai - melyek a konyhaablakon keresztül vonták meleg fénybe a kis helyiséget – már talpon találták Jonghunt. Halkan csörgött az edényekkel, miközben fél szemmel a kanapén még békésen szuszogó Hongkit figyelte.

Még nem döntötte el, mit is fog csinálni, de abban biztos volt, hogy rá kell valahogy vennie Hongkit, hogy elmondja, mi a baja. Az elmúlt két hétben úgy érezte, fokozatosan távolodnak egymástól; a köztük húzódó kis gödör ez idő alatt már szakadékká nőtte ki magát.

Csendesen látott neki a reggeli elkészítésének, miközben agya egyre csak a problémán kattogott. Fél órával később egy nagyon álmosan pislogó Hongki jelent meg mellette.

- Jó reggelt – mormogta.

- Szia – fordult felé Jonghun mosolyogva. – Jól aludtál?

- Hm – mosolyodott el ő is, aprót bólintva. – Elmegyek zuhanyozni – indult a fürdő irányába.

Jonghun némán nézett utána, arcáról fokozatosan tűnt el a mosoly. Leült a megterített asztalhoz, és várt. Ahogy teltek a percek, egyre türelmetlenebbül dobolt ujjaival a fehér alapon színes körökkel tarkított terítőn, másodpercenként pislogva az ajtó felé.

Hongki kék pulcsiját igazgatva magán lépett a helyiségbe. Fekete tincseit kapucni takarta, a felsőjén félig lehúzott cipzár látni engedte sötétszürke pólóját.

- Hongki, beszélhetünk a tegnap estéről? – egyenesedett fel azonnal Jonghun.

- Sajnálom, rohanok. Majd este – kapta vállára táskáját, és gyors puszit nyomott Jonghun szájára.

- De még nem is ettél.

- Majd útközben veszek valamit. Szia! – kiáltott vissza már az ajtóból, ami a következő pillanatban bevágódott.

Jonghun dühösen csapott az asztalra, felborítva ezzel egy pohár gyümölcslevet. A folyadék pillanatok alatt itta bele magát a terítő anyagába, átkozódásra késztetve az ideges fiút. Mérgesen kotorta a szemetesbe a reggelit, nem foglalkozva azzal, hogy ő maga sem evett még.

A hétfő reggelek soha nem indultak gondtalanul, most mégis úgy érezte, ez a nap még döcögősebben kezdődött, mint máskor. Iskolába menet meg sem próbált mosolyt erőltetni az arcára, mikor egy-egy ismerőssel találkozott. Az órákon sem figyelt, sokkal inkább foglalkoztatta a problémája, minthogy másra tudjon koncentrálni. Csak bámult ki az ablakon, és azon gondolkodott, hol és mit rontottak el. Szinte észre se vette, milyen hamar elrepült a nap. Gépiesen pakolta el füzeteit, és indult hazafelé.

Késő délután ért haza, de Hongki még sehol nem volt. A lakásba lépve néma csend fogadta. A nappaliba ment, és Hongki ágyneműjét félretolva leült a kanapéra. Lassan az idegeire ment a várakozás, de nem tehetett mást.

Már sötétedett, mikor nyílt a bejárat ajtó, és tompa puffanás jelezte, hogy Hongki ledobta a táskáját.

- Hazaértem – jelentette be a nyilvánvalót, majd el is indult a konyha irányába. Jonghun hallotta, ahogyan kinyitja a hűtőt és kotorni kezd benne.

- Majd én! – sietett utána. – Te ülj csak le, és pihenj – simított végig Hongki hátán. – Biztosan fárasztó napod volt.

- Csak hosszú – lépett el Jonghun útjából. – De annyira nem volt vészes. És holnap rövid napom lesz, hamar végzek. Ezt add ide, majd én megcsinálom, te csináld a többit – vette ki Jonghun kezéből a kést, és nekiállt felvágni a zöldségeket.

- Hongki… - kezdett bele mély levegőt véve Jonghun.

- És neked? Milyen napod volt? – vágott közbe a megszólított.

- Egész nap… Egész nap azon gondolkodtam, mit rontottam el.

- Ne haragudj, én tényleg siettem reggel, nem azért nem ettem, mert valamit… - akadt el, mikor meglátta Jonghun értetlen tekintetét. – Jah… Semmit – sütötte le szemeit.

- Hongki, ugye most megbeszéljük, mi a baj? – tette le a kezében lévő tányért a pultra, és teljes testtel Hongki felé fordult.

- Nem… Nem akarok róla beszélni – hajtotta le egyre inkább fejét, ahogy Jonghun vizslató tekintetét megérezte arcán. – Inkább fejezzük be ezt. Éhes vagyok.

Jonghun mélyeket lélegezve igyekezett nyugodt maradni.

- Reggel azt mondtad, majd este. Most azt mondod, nem akarsz róla beszélni. De, ha most nem, akkor mikor?

- Ne erőltesd, kérlek. Nem tudok róla beszélni. Még nem.

- Akkor legalább aludj ma mellettem. Gyere vissza a hálóba. Rendben?

- Én… Rendben – egyezett bele nagyot sóhajtva.

- Szuper! – jelent meg széles mosoly Jonghun arcán. – Vidd be az ágyneműdet, innen folytatom egyedül.

Hongki kicsit szomorkásan, de szintén elmosolyodott. Párja lelkesedése melegséggel töltötte el a szívét. Derekát átkarolva bújt hozzá hátulról.

- Szeretlek – motyogta Jonghun vállába, majd meg sem várva a másik reakcióját a nappaliba menekült.

Már nem emlékezett pontosan, mikor mondta neki utoljára, de most legalább annyira zavarba jött saját vallomásától, mint mikor először mondta ki Jonghunnak a szeretlek szót.

* * *

- Jössz fürdeni? – állt meg Jonghun a nappaliban a fürdő felé menet.

- Nem, majd később, még be kell fejeznem egy házidogát holnapra – pillantott fel Hongki a laptopjából, de rögtön vissza is tért a billentyűzet nyomkodásához. Jonghun egy pillanatra lehunyta szemeit, majd inkább szó nélkül hagyva a dolgot indult tovább. Bosszantotta, hogy Hongki furán viselkedik, de nem hajlandó beszélni róla.

Éjfél után az ablakon beszűrődő holdfény ezüstös fénybe vonta az egész hálószobát. A hatalmas szekrény sötét monstrumként magasodott a falnál, árnyékot vetve a padlóra. Mellette szintén nagyméretű ágy terpeszkedett. Vele átellenben, közvetlenül az ajtó mellett nehézkesen kattogó falióra törte meg az éjszaka csendjét.

Hongki nyitott szemmel koncentrált a monoton hangra, gondolatait igyekezve elterelni, ám ez a percek múlásával egyre kevésbé sikerült neki. Kapkodó lélegzetvétele mindinkább zihálássá alakult, és szemeit összeszorítva bújt az őt ölelő Jonghun karjaiba.

- Mi a baj? – Hongki összerezzent a váratlan suttogásra.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – motyogta.

- Semmi baj. Rosszat álmodtál?

- Hm – temette arcát Jonghun mellkasába.

- Elmeséled?

- Nem szeretném. Aludj tovább nyugodtan. Minden rendben van – kezdett kicsit fészkelődni. – Csak maradj velem – motyogta olyan halkan, hogy szinte ő maga sem hallotta.

Nem sokkal később ismét felhangzott Jonghun egyenletes szuszogása, jelezve, hogy visszaaludt. Hongki továbbra is nyitott szemmel feküdt, igyekezve nem sokat mocorogni. Ahogy közeledett a reggel, egyre fáradtabbnak érezte magát, végül valamikor hajnalban elnyomta az álom.

Jonghun megint korán felébredt, de felkelni nem tudott, mert Hongki a mellkasán feküdt, félig keresztben. Egy ideig csak a hátát cirógatta lassan, majd megpróbált úgy kievickélni alóla, hogy ne ébredjen fel.

- Maradj még. Maradj velem – motyogta Hongki álomittasan, két kézzel kapaszkodva Jonghun pólójába.

- Csak egy kicsit – egyezett bele visszabújva a takaró alá, magához ölelve párját, aki kiscicaként bújt karjai közé.

- Szeretnék egy kiskutyát – törte meg Hongki a csendet.

- Tessék? De… Egész nap suliban vagyunk, nem hagyhatod itt egyedül.

- Akkor nagy kutyát – erősködött tovább.

- Miért akarsz hirtelen kutyát?

- Nem hirtelen. Szeretnék már egy ideje. Csak most szóltam. De, ha te nem szeretnél, akkor mindegy. – Hangjából kicsengett egy csipetnyi szomorúság, de azért elmosolyodott.

- Nem azt mondtam, hogy nem szeretnék. De ezt később megbeszéljük, rendben? – nyomott puszit hajába Jonghun.

- Miért nem most? - biggyesztette le alsó ajkát feltámaszkodva mellette.

- Igazából fontosabb dolgok is lennének, amiket meg kéne beszélnünk, nem gondolod? - Ő is érezte, hogy kicsit élesebb lett a kérdés, mint ahogy mondani akarta, de visszakozni nem akart. – Ha azokat megbeszéltük, beszélhetünk a kiskutyádról.

Hongki egy pillanatra elmosolyodott, majd ismét komoly arccal nézett le Jonghunra.

- Mondtam, hogy el fogom mondani. De kérlek, ne legyél türelmetlen, nem könnyű beszélni róla.

- Rendben, igyekszem nem türelmetlenkedni. Most viszont tényleg megyek reggelit készíteni, te pihenj még egy kicsit.

* * *

A nagymutató lassan hagyta hátra a tizenkettesen álló kismutatót. Kint az égen hatalmas viharfelhők gyülekeztek, teljesen eltakarva a holdat. A szobában is sötétség uralkodott, csak torz, alaktalan, sötét szörnyekként rajzolódtak ki a bútorok alakjai.

Hongki századszorra vezette végig tekintetét ugyanazon a vonalon, de egyre kevésbé tudott rá koncentrálni. Közelebb húzódott Jonghunhoz és az oldalára fordulva kezdte tanulmányozni arcát. Képzeletben ujjai végigsiklottak a tökéletes arcélen, de ténylegesen nem mert hozzáérni, nehogy felébressze.

Ahogy telt az idő, Hongki egyre idegesebben forgolódott. Végül óvatosan kimászott az ágyból és takaróját meg párnáját magához véve kiosont a nappaliba. Jonghun félálomban morogva tapogatta maga mellett az üres helyet, de teljesen felébredni nem tudott.

Reggel egy darabig mozdulatlanul pislogva igyekezett felidézni, hogy mi történt éjszaka, de nem járt sikerrel, ezért kiment a nappaliba. A kanapén összegyűrve hevert Hongki ágyneműje, de ő maga nem volt ott.

- Itt vagyok. A konyhában. – Jonghun rögtön a mögüle jövő hang irányába fordult és megkönnyebbülten mosolyodott el.

- Megijedtem, hogy már elmentél itthonról – sietett hozzá, és karjaiba zárta. – Mit csinálsz itt ilyen korán?

- Csak nem tudtam aludni, ezért gondoltam, csinálok neked reggelit. Úgyis mindig te készíted – magyarázta, mire kapott egy puszit.

- És miért jöttél ki az éjszaka közepén a nappaliba?

- Nem fontos, hagyjuk – sütötte le ragyogó, barna szemeit.

- Már hogy ne lenne fontos! Mi a baj?

Hongki sietve bontakozott ki az ölelésből, és elfordulva kezdett pakolászni a pulton.

- Rendben, ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell. Csak gondoltam neked is jobb lenne… - harapta el a mondat végét Jonghun.

- Készülődnöm kell – bújt ki a további beszélgetés alól Hongki, és a szobába sietett.

* * *

Jonghun a kanapén ülve a távirányítóval váltogatta a csatornákat, miközben Hongki a lábain nyugtatva fejét, csukott szemmel ábrándozott.

- Beszélhetünk a kutyáról? - szólalt meg hirtelen.

- Hongki… - Jonghun hangja enyhén figyelmeztetőnek hatott.

- Tudom, akkor mindegy – burkolózott némaságba ismét a fiú. Jonghun egy darabig még figyelte párja arcát, majd visszakényszerítette tekintetét a tévé képernyőjére.

- Álmos vagy? Menjünk aludni? – törte meg pár perccel később a közéjük telepedett csendet.

- Nem, most jó így. Szeretem, ha ilyen közel vagy hozzám – kapta el Jonghun hasán játszadozó kezét.

Fél órával később viszont már békésen szuszogott. Jonghun egyáltalán nem csodálkozott ezen. Kikapcsolta a tévét, majd karjába emelve az alvó Hongkit, átvitte őt a hálószobába. Óvatosan rakta le az ágyra, gondosan betakargatta, végül ő is ágyba bújt. Hátát a támlának támasztva kezdett olvasni az éjjelilámpa sápadt fényénél.

Újabb fél óra elteltével Hongki riadtan ült fel az ágyban, megragadva Jonghun kezét.

- Mi a baj? Megint rosszat álmodtál?

- Nem – rázta meg hevesen a fejét, és közelebb bújt Jonghunhoz.

- Akkor? – vonta össze értetlenül szemöldökét, miközben magához húzta Hongkit.

- Miért nem alszol? – tért ki a válaszadás elől.

- Még olvastam egy kicsit. De már épp aludni készültem – kapcsolta le az éppen csak pislákoló lámpát, és elhelyezkedve ismét átölelte Hongkit. Lehunyta szemeit, de most nem bírt elaludni. Gondolatai minduntalan visszatértek a karjaiban pihenő fiúra.

Órákig feküdt csukott szemmel, de éberen. Időközben eltávolodtak egymástól, párja egyenletes szuszogása az ágy másik felén hangzott fel.

Az óra alig ütötte el az éjfélt, mikor Hongki mocorogni kezdett, felemelkedve helyén. Remegő kézzel tapogatta ki Jonghunt maga mellett, majd takaróját megragadva kikászálódott az ágyból.

- Hova mész? – hangzott fel váratlanul Jonghun suttogása a sötétből.

- Te nem alszol?

- Szeretném, ha elmondanád, mi a baj. Rosszul vagy? – Hongki csak összeszorított szájjal rázta meg a fejét. – Akkor? Gyere ide – nyújtotta ki felé kezét Jonghun félig felülve, mire beletörődően fészkelte magát a várakozó karok közé. – Szóval? Elmeséled?

- Ez hülyeség… Semmi értelme. Nem fogod megérteni – hallgatott el egy pillanatra, majd folytatta. – Éjfél után mindig felébredek, amikor itt alszok.

- A szoba az oka?

- Nem… Igazából te – harapott alsó ajkába. – Vagyis… Félek.

- De mitől?

- Olyan rossz előérzetem van. Mindig az jut eszembe, hogy el foglak veszíteni – buggyant ki az első könnycsepp szeméből, hogy rögtön kövesse egy második. – De, ha nem vagy mellettem, akkor nem. Ezért mentem ki a nappaliba.

- Olyan butaságokon tudsz agyalni. Ilyesmire gondolni sem szabad! – nyomott puszit Jonghun Hongki arcára.

- Mert szerinted én ilyeneken akarok gondolkodni? – csattant fel Hongki, de aztán újra csendesen folytatta. – Először nem volt ilyen. Csak néha jutott eszembe. Aztán egyre többször jött, és rohamszerűvé vált. De én nem akarlak elveszíteni. És nem akarlak ellökni magamtól. Csak attól féltem, hogyha elmondom… - csuklott el a hangja.

- Semmi baj. Nyugodj meg! Nem fogsz elveszíteni, megígérem. És megoldjuk valahogy, rendben?

- Biztos? – pislogott fel félve Hongki Jonghun arcába.

- Igen.

Egy ideig még némán emésztgette a hallottakat, Hongki pedig csendesen szipogott, majd ismét Jonghun törte meg a csendet.

- Na, és milyen kutyát szeretnél?

Meghitt pillanatok

Arca ragyogott a boldogságtól. Mandulavágású, fekete szemei kikerekedve, csodálatot  tükrözve pislogtak a világra, amely körülvette őt. Vagyis jobb híján a plafon, meg az ágya felett forgó játékok, mert többet nem látott belőle.

Puha, fekete haja gyéren takarta fejét. Közvetlenül mellette kalimpált egyik karjával, igyekezve megérinteni az éppen ott elhaladó, szürkéskék kiselefántot. Ugyan nem tudta, mi is az pontosan, de mintha tegnap sikerült volna kimozdítania jól megszokott pályájáról, és ez fokozottan felkeltette az érdeklődését.

Halk gügyögéssel próbálta felhívni magára a mozgó lény figyelmét. Hirtelen megint sikerült eltalálnia, az kicsit kilengett, mire fogatlan szájacskája széles mosolyra húzódott.  Kezdett rájönni, hogy ezt ő éri el.

Amint teljesen lecsillapodott az elefánt kilengése és folytatta útját körbe, hogy helyet adjon a soron következő tarka kutyának, a kisfiú figyelme kezére terelődött. Kíváncsian figyelte mozgó ujjait. Nem sokkal később újabb érdekesség jelent meg látóterében, amely nem volt más, mint édesapja arca.

Boldog mosollyal fogadta az ismerős személy közelségét, és egyből rúgkapálni kezdett lábaival. Azonban hamar abbahagyta ezt a tevékenységet, mikor a két, számára hatalmas kéz felemelte eddigi helyéről,  és rutinos mozdulatokkal kezdte kihámozni ruháiból.
      Közben halkan dúdolt neki,  azt a dalt, amit a kicsi születése óta minden nap legalább egyszer meghallgattak. Közösen, általában az ágyon fekve, mikor a kora délutáni napsugarak a sötétítőfüggöny összehúzott szárnyai közötti vékony résen beszűrődve vetültek az ágyra.

Meghitt pillanatok voltak ezek, minden problémától távol, nyugodtan szuszogva, lehunyt szemekkel feküdt édesapja hasán, miközben ő a kisfiában gyönyörködött.

A kis kék ruha a földre hullott, és a rutinos mozdulatsor megtört. Rendezetlenül kezdett fél kézzel kotorni a fiókban, míg a másikkal igyekezett egyhelyben tartani ficánkolni kezdő gyermekét.
  - Minseok, kérlek maradj nyugton még egy pillanatra! - próbálta szavakkal is csitítani a kicsit. 

Végül egy hófehér bodyt és egy halványzöld, hosszú ujjú rugdalózót rakott ki maga mellé, melyet apró, színes kisautók díszítettek. A pelenkacsere után feladta kisfiára az odakészített ruhákat, majd a sötétkék overállt, a sapkát és a kiscsizmát is.

A babakocsiba fektetve és az ajtót bezárva maga mögött indult megszokott délutáni sétájukra…