Reám borult az éj.
A falióra nagymutatója
még éppen csak elütötte a tizenegyet, mikor megfordítottam a zárban a kulcsot,
és elindultam a hűvös éjszakában. A kihalt utcában csak néhol világított a
lámpák fénye, arany ragyogásba vonva a járda egyes szakaszait. Lépteim tompán
visszhangzottak, ahogy lassan haladtam a város széle felé.
Hirtelen zuhant vállamra
a magány, az emberi lét egyik legundorítóbb érzése. Régóta nem harcoltam ellene, már-már barátokká váltunk a hosszú évek alatt.
Keresve sem találhattam volna jobb hallgatóságot, azóta a bizonyos, esős
délután óta.
Oda akartam menni, ahol nincsenek érzések. Ahol eltűnnek a gondok, ahol nem
létezik fájdalom, ahol nem érzem, mennyire szeretem. Őt, akit soha többé…
Elhagyva az utolsó kis házikót, mely a város szélén, egyedül álldogált,
megkönnyebbülten lépkedtem tovább az úton. A szorongás, mely a házak között a
magány mellé szegődött, most lemaradt, lánca, mi az emberekhez kötötte, eddig
ért.
Visszapillantottam, a magas fűből
épphogy csak kilátszott a kis kunyhó teteje, melyet a felhők mögül előbukkanó
hold ezüstös fénybe vont.
Bár előttem, a messzeségben a szomszéd város innen aprónak tűnő fényei
pislákoltak, de, amint a hold ismét felöltötte felhőálarcát, körülöttem mindent
beborított a sötétség.
Vagy a fényes nappal.
Céltalan csatangolásomnak a rohanva érkező hajnal vetett véget. Kis erdőn
haladtam keresztül, az éppen felkelő nap első sugarai megtörtek a fák törzsein.
Csodaszép volt, mégis fájdalmas, ahogy átvette a mindent rejtő sötétség helyét.
Pergő képek váltják egymást,
Ködfehér álomdarabokkal.
A távolban egy alak tűnt fel, ismerős vonásai mindinkább kibontakoztak,
ahogy a közelembe ért. Mélybarna szemei felragyogtak, amint széles mosolya
elterült arcán. A megszokott fekete pulóvert viselte koptatott
farmernadrágjával, amit annyira szeretett. Ajkaim önkéntelenül formálták nevét,
de hang nem hagyta el számat. Kezem is ösztönösen emelkedett, hogy
megérinthessem, ám ujjaim a puszta levegőbe martak. Ezzel egy időben a gyönyörű
kép semmivé foszlott, egy pillanatra sötétség vette át helyét, majd ismét
világosság vett körül. Esőfelhők gyülekeztek a távolban, mindent megrázó
dörrenés hangzott fel, ám a kis, fás liget felett még ragyogóan sütött a nap.
Megtörten ereszkedtem le egy fa tövébe, lábaimat átkarolva igyekeztem minél
kisebbre összehúzni magam. Fejem a törzsnek döntve hunytam le szemeimet. Ekkor
már erősebben éreztem a szelet, mely enyhe esőillatot sodort magával.
Hangosabbá váltak a dörgések is, mire a fejem felett eddig vidáman daloló
kismadár elnémulva bújt meg a fa lombja közt.
Percekkel később, mikor az első esőcseppek körülöttem a poros földre
érkeztek, újabb emlékkép bukkant fel
elmém gondosan elzárt mélyéről.
A késő délutáni verőfényes napsütés pillanatok
leforgása alatt csapott át viharba. A villámok percenként csattantak, és velük
egy időben keserű égzengés robajlott végig a kihalt úton. Az esőcseppek
keményen verték a kocsi szélvédőjét, az ablaktörlő megállás nélkül dolgozott,
hogy valamennyire kiláthassunk az útra. A szél sem tétlenkedett; a betonút két
oldalán elszórtan álldogáló platánfák szinte földig hajoltak borzalmas
erejétől. Hatalmas reccsenés hallatszott, a következő pillanatban pedig egy
óriási faág csapódott az autónak…
Erőszakkal szakítottam ki magam az emlék fájdalmas fogságából. Kinyitottam
szemeimet, féltem, ha továbbra is összezárva tartom őket, visszatérnek a
baleset képei. A sűrűn zuhogó esőcseppek fátyolán át ismét feltűnt az árnykép.
Megint közeledett, de már nem reménykedtem, nem próbáltam megérinteni. Percekig
szemeztem vele, majd végignéztem, ahogy elhalványulva semmivé foszlik.
- Miért kísértesz még mindig? –
suttogtam halkan bele az erdő esőillattól terhes csendjébe.
Nem tudom… De…
Megint csak
álmodom…
Perceknek tűnő órákkal később indultam tovább. Fáradtan lépkedtem, tétován;
elgémberedett lábaim nem engedelmeskedtek akaratomnak. Lassan magam mögött
hagytam a fákat, ekkorra az eső is elállt, a nap ismét egyedül bitorolta az
eget. Nemsokára ismét megálltam, nadrágom zsebében kezdtem kotorni, majd
elővettem a kis fiolát.
A keserű pirulák égették torkomat, ahogy víz nélkül lekényszerítettem őket,
de a kellemetlen érzés semmi volt ahhoz a fájdalomhoz képest, ami lelkemet
mardosta. Az üvegcsét visszasüllyesztve zsebembe, némán indultam tovább.
Ébren nem lehetek
nagy,
De az álmaim
lehetnek nagyok.
Már csak Ő van, és
csak én vagyok.
Lágyan csengő hangja suttogott fülembe, ujjait enyémekbe fűzte, régóta
vágyott közelsége megrészegített. Könnybe lábadt szemeim percekig itták
látványát, szabad kezemmel végigsimítottam arca puha bőrén. Megszűnt a világ,
csak halványan érzékeltem a nap melegét, ám sokkal élénkebben az ő érintéseit.
Nem láttam a sáros utat magam előtt, a végtelen mezőket köröttem, csak az ő
csodálatos vonásait. Elvesztem jelenlétében, a boldogságban, noha valahol
mélyen éreztem, hogy mindez csak ábránd.
E percben Ő most
csak az enyém…
És én is csak az
Övé vagyok.
Nem számított. Ismét
velem volt, oly sok idő után. Az évek hirtelen semmivé lettek. Annyi
mindent akartam neki mondani, de egy hang sem jött ki torkomon. Könnyed mosoly
játszott arcán, szemeiben a saját boldogságom tükörképét véltem felfedezni.
Remegve borultam nyakába, erősen kapaszkodva belé.
S csak ölel,
szorosan… szótlanul…
Mert tudjuk
mindketten kimondatlanul…
Hogy…
Megint csak
álmodom…
"Álmodom??"...
Nem tudom!
De jó nagyon…