Ábrándom képei

A nyitott vázlatfüzet üresen feküdt térdeinek támasztva, miközben a ceruzával ütemesen dobolt takaróján. Az íróeszköz tompa dobbanással ütődött az anyagnak újra és újra, megtörve a kis szoba csendjét.

Fáradt tekintetét körbejártatta a helyiségben. A falak hófehér sápadtsága undorral töltötte el, mindig eszébe juttatta, hol is van. Vagy ha ez nem is, a sarokban álló infúziós állvány biztosan. Már napok óta nem volt rá szüksége, ami felélesztette benne a reményt, hogy hamarosan hazamehet végre, újra alhat a saját ágyában, és nem kell ezt a sok sápadt színt bámulnia.

Halványan elmosolyodva gondolt a szobája égkék színére, a konyha élénksárgájára, ahol mindig vidáman rontották el a furcsa neveket viselő külföldi ételeket, melyek érthetetlen receptjeit az internetről szedték. Hiányzott neki az apró fürdőszoba halványkék csempéje és a bejárati ajtó élénkzöldje.

Hiányoztak a bútorok; a nappali közepén terpeszkedő kanapé, az étkezőasztal, a székek, még a nyikorgó szobaajtó is, mely mindig az őrületbe kergette, ha kinyitották az ablakot.

 De legjobban mégiscsak az hiányzott neki, hogy felkelhessen az ágyból, sétálhasson a friss levegőn, ne csak a kórházi folyosó szűk terében. Ne csak hallhassa, láthassa is a madarakat, ahogy az aranyló napsütésben vidáman csiripelnek, vagy apró bogarak után kutatva a földön ugrálnak. Látni akarta a pillangókat, ahogy ezernyi színben pompázva repülnek az ég felé. Mindent látni akart, ami az épület vastag falain kívül volt, hiszen olyan régen érintkezett utoljára a külvilággal.

Éles csattanás hangja szűrődött be a terembe, mely visszarántotta a jelenbe elkalandozó gondolatai közül. Időközben abbahagyta a paplan ütögetését, most a ceruza ott hevert a füzet előtt. Óvatosan nyúlt ki a kis éjjeliszekrényhez, melynek tetején egy pohár víz, egy kancsó és egy tányér keksz díszelgett. Remegő kézzel emelte szájához a poharat, ivott pár kortyot, majd kissé esetlenül helyezte vissza azt eredeti állapotába.

Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, mintha ez a kis mozgás is teljesen kimerítette volna, de lehet, hogy csak a gyógyszerek kezdték meg kifejteni hatásukat. Lehunyta szemeit, tagjai elnehezültek, és hamarosan már aludt.

Álmában visszatért oda, ahol nem sokkal korábban gondolatban járt. Otthon volt, az ablakok tárva-nyitva, áradt befelé a meleg, a napsütés, a külvilág hangjai, az élet. A nap felmelegítette a parkettát, fénypászmákat vetett a kanapéra, és olyan világossá varázsolta a helyiséget, mint talán még soha. Jonghun épp valami receptet olvasott, és nevetve kérdezett rá egy-egy hozzávalóra.

Majd változott a kép, immár az utcán voltak, sétáltak, és a mellettük elhaladó kutyákat figyelték. Próbáltak megegyezni, milyet is szeretnének, de ha az egyiküknek tetszett, akkor a másik biztosan talált benne valamit, ami miatt elvetették az adott fajtát. Annyira gondtalannak tűnt az egész, szeretett volna örökké itt maradni, és nem visszatérni abba a rémálomba, amit valóságnak hívtak. Ha ő irányíthatta volna ezt az egészet, talán fel sem ébred, de a falnak csapódó ajtó megtette a hatását, riadtan ült fel az ágyban, tekintetével a zaj forrását keresve. Meghozták a reggelit.

Egyáltalán nem volt éhes. Gusztusa sem volt a tálcán díszelgő, ételnek nevezett valamihez. Végignézte, ahogy az ápolónő lerakja a fal mellett álló asztalkára, megköszönte, majd szomorúan nézett a becsukódó ajtóra.

Ismét lehunyta szemeit és arra gondolt, milyen jó lenne, ha ott folytatódna az álom, ahol abbamaradt. Elképzelte a parkot, maga mellé Jonghunt, a kutyákat, igyekezett felidézni minden egyes részletet, hátha ismét belecsöppenhet abba a csodálatos világba, ami annyira hiányzott neki. Azt kívánta, bárcsak most az egyszer sikerülne.

Valahol az öntudat és az alvás határán érzékelte, hogy nyílik az ajtó, halkan, hogy őt ne zavarja, ebből tudta, hogy Jonghun jött meglátogatni őt. De arra már nem volt ereje, hogy visszarángassa magát az ébrenlétbe.

Az újonnan érkező csendesen foglalt helyet az asztal melletti széken, miután kigyönyörködte magát szerelme arcában. Vékony ajkai, apró orra és lehunyt szemeinek hosszú pillái még kisfiúsabbnak hatottak ilyenkor, mikor aludt. Az asztalra tette a Hongki ölében pihenő vázlatfüzetet is. Fejét a falnak döntve nyomott el egy ásítást. Nem aludt rendesen már egy jó ideje; vagy dolgozott, vagy a kórházban virrasztott, amikor pedig lett volna ideje kicsit pihenni, akkor az aggodalom nem engedte. 

Ha az orvosok tudták volna, mi is a baj, talán nyugodtabb lett volna, de így, hogy szinte semmi konkrétat nem tudtak mondani, csak újra és újra ugyanazt ismételgették, nem tudott megnyugodni. Akaratlanul tévedtek gondolatai arra a bizonyos délutánra.

Minden szépnek tűnt, boldogok voltak, a szokásos délutáni sétájukra mentek. Kicsit változtattak az útvonalon, Jonghun a munkából hazafelé menet talált egy kis boltot, ami a napokban nyílt, és szerették volna megnézni a kínálatát. Arrafelé kerültek hát,  Jonghun azóta százszor, ezerszer elátkozta magát ezért, noha tudta, hogy nem a megváltozott útvonal miatt lett baj, nem amiatt esett össze Hongki az út közepén.

Az okra azóta sem derült fény, holott az orvosok hetek óta kutatták, vizsgálatról vizsgálatra küldték, benntartották, gyógyszerekkel tömték, megint vizsgálták, ő pedig csak csendben tűrt, pedig utálta a kórházat és félt a fehér köpenyektől. Nem szerette a fertőtlenítő illatát, sem a fehér dolgokat, a csipogó gépeket, az állandó vérnyomás- és lázmérést. Irtózott a tűktől, az egyedülléttől, a kórházi koszttól.

Kizárólag akkor lehetett halvány mosolyt látni az arcán, ha Jonghun megjelent. Ezért ő igyekezett minden szabad percét vele tölteni, még ha ezzel magától meg is kellett vonnia az alvást. Boldogan tette, hisz ezzel örömet okozhatott párjának.

A fáradtság lassan átvette az uralmat a teste felett, és ő is elaludt. Még akkor sem ébredt fel, mikor asztalon pihenő keze alól lassan kihúzták a füzetet, sőt, a ceruza csattanására, és a halk átkozódásra sem.

Hongki óvatosan bújt vissza a takaró alá, ismét térdének támasztva a füzetet. Határozottan ragadta meg az íróeszközt, fogásában nyoma sem volt a pár órával ezelőtti bizonytalanságnak, amikor a poharat fogta. Halvány vonalakkal kezdett rajzolni, néha lehunyva szemét, maga elé képzelve műve alanyát. Lassan jelentek meg a papíron a kis lény testrészei. Először a csőre, majd feje, szemei, testének körvonala, végül aprólékos gonddal kidolgozva tollazata. Még azt is elképzelte, milyenre színezné. Halványszürke lenne, némi sárgás beütéssel, sárga csőrrel.

Volt egy kedvenc madaruk Jonghunnal. Mikor összeköltöztek, akkor fedezték fel. Mintha csak ennek örömére építette volna fészkét a ház előtt álló fára. Minden reggel ott csicsergett az ablak előtt az egyik ágon. Jonghunhoz bújva hallgatta, és ilyenkor úgy érezte, még erősebb érzéseket táplál szerelme iránt. Az a kismadár lett szerelmük szimbóluma, és azóta rengeteg madár rajza volt megtalálható a lakásban szétszórva. Még különböző magokat is vettek, az ablakpárkányon mindig volt belőle egy kis tálkában, hogy a kis hangoskodónak legyen mit ennie. El sem tudták volna már képzelni az életüket nélküle.

Hongki szomorúan kapta tekintetét a sivár ablakpárkányra. Most, hogy eszébe jutott, fájdalmasan mart szívébe a madárka hiánya, honvágya támadt ismét, haza akart menni.

Sietve lapozott egyet, és igyekezett kizárni fejéből az emlékeket. Tekintetével megkereste Jonghun falnak támaszkodó alakját, majd a papírra nézett.

Elgondolkozott, hogyan is fogjon hozzá. Embert még soha nem rajzolt, mindig csak a természetből emelt ki képeket; tájakat, madarakat, állatokat, apró, lényegtelennek tűnő dolgokat vetett papírra. Most azonban úgy érezte, le kell rajzolnia, meg kell örökítenie ezt a pillanatot, ahogy Jonghun lehunyt szemekkel alszik a falnak dőlve.

Olyan békésnek látszott, eltűnt az arcáról az aggodalom, ami hetek óta árnyékot vetett rá, végre nem tűnt gondterheltnek, csak a szeme alatt sötétlő karikák árulkodtak arról, hogy valami nincs rendben. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, helyezkedni kezdett, asztalon pihenő keze ölébe csúszott.

Hongki olyan szívesen odament volna hozzá megölelgetni, de nem akarta felébreszteni, most, hogy végre pihenni látta. Inkább ismét rajzolni kezdett, fel-felnézve rá, néha el is mosolyodva.

Nem volt egyszerű feladat, de kihívás volt, ami ideig-óráig elterelte gondolatait arról, hogy hol is van, és miért. Rajzolás közben mintha kiszállt volna a testéből, a keze magától húzta a vonalakat egymás után, gondolatai ismét elkalandoztak. De most nem a múltbéli emlékképek jutottak eszébe, inkább a jövőről kezdett képzelődni.

Álmodott maguknak egy kutyát, amely se nem nagy, se nem kicsi, éppen ideális méretű, és éppen olyan, amiben egyikük sem talál hibát. Egy szőrgombolyag, ami éles kis vakkantásokkal tudatja majd velük, ha szüksége van valamire, hangos csaholással üdvözli majd őket, ha hazaérnek, és vad morgással kergeti majd a környék macskáit a fákra. Tündéri lesz kicsinek, rajtuk élesíti majd apró fogait, és lesz egy plüssállatkája, amivel játszhat. Futni fog a labda után a parkban, és vissza is hozza…

Szinte hallani vélte a kutyus ugatását, és érezte a karjához simuló puha bundát. Rajzoló keze megállt a munkában, és a ceruzát letéve kezdte végigtapogatni maga előtt a levegőt, hogy megsimogassa a kis vakarcsot, de legnagyobb megdöbbenésére semmit nem talált maga mellett. Néhányat pislogva igyekezett a körülötte lévő dolgokra fókuszálni, lassan ráébredt, hogy túlzásba vitte a képzelgést, hisz kis kedvencük még csak nem is létezik, nemhogy itt lenne bent vele a kórházban.

Tekintete tétován járt körbe a szobában, kapaszkodót keresve, valamit, ami biztos pont. Hamarosan rá is lelt Jonghun még mindig alvó alakjára, és szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel. Így már biztonságban érezte magát, nem szorította össze mellkasát az ismeretlen érzés, ami talán a szorongáshoz volt hasonlítható, s aminek már nyoma sem volt.

Mondjuk, ezt lehetne a gyógyszerekre is fogni, hiszen minden nap újabb és újabb tablettákkal kísérleteztek, hogy mire kapta őket, azt senki sem tudta, hiszen az a bizonyos ájulás az utcán olyan régen történt.

Hongki gondolatai ismét Jonghun körül forogtak, réveteg tekintettel bámulta az alvó fiút, miközben tovább finomította a vonalakat füzetében. Félig kész rajzára nézett, az arcon még jócskán volt mit formálnia, szerette volna, hogy olyan élethű legyen, mint a kismadár az előző oldalon.

Hirtelen úgy érezte, tennie kell valamit. Valamit, ami kizökkenti ebből a mélabús állapotból, amibe percek alatt visszazuhant, holott Jonghun közelsége mindig boldogsággal töltötte el. Szeretett volna kimenni legalább az udvarra, de ezt sem engedélyezték neki. Maradt hát jobb híján a többnyire kietlen folyosó, ahol csak néha-néha lehetett összefutni egy-egy beteggel vagy ápolónővel.

Feltápászkodott, és megigazgatta magán világoskék pizsamáját, lábát belebújtatta a papucsába, és egy teknősbéka sebességével araszolt az ajtó felé, igyekezve nem zajt csapni, amivel felébresztheti Jonghunt.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, bátrabban kezdett lépkedni a folyosó vége felé, ahonnan gyenge légáramlatot érzett, és ebből arra következtetett, arrafelé nyitva lehet egy ablak.

Nem tévedett, a szellőztetés céljából szélesre tárt üveg csillogott a felhők mögül éppen előbukkanó nap sugarai alatt. Ahogy odaért, kikönyökölt az ablakpárkányra, és irigykedve tekintett le az udvaron sétálókra. Majd távolabb nézett, a kórház magas kerítése mögött is embereket látott, csak ők szabadok voltak. Olyan érzése támadt, mintha börtönben lenne, nem először gyötörte ez a gondolat.

Mikor bekerült a kórházba, az első héten igyekezett a pozitív dolgokat meglátni, próbált a jó dolgokra koncentrálni: Jonghunra, minden ölelésre, az érintésekre, a kettesben töltött időre, az érzésre, hogy segíteni próbálnak neki, a gondolatra, hogy nem kell sokáig bent maradnia, Jonghunra…

Ám ahogy teltek a hetek, úgy fordult egyre inkább negatív irányba a gondolkodása. Nem egyszer tervezte el, hogy megszökik, de végül soha nem gyűjtött elég bátorságot magában hozzá. Valójában arról sem volt fogalma, miért is tartják bent ennyi ideig, az ö szemében az a bizonyos ájulás egyszerű rosszullét volt, ami bárkivel megeshet, még ha a konkrét oka a mai napig nem is derült ki.

Feltámadt a szél, homokszőke tincseibe kapott, és ruháját is cibálni kezdte kissé, mire fázósan húzta összébb magát. Ugyan ennyi idő korántsem volt elég neki, hogy kisszellőztesse a fejét, mégis visszaindult a szobába, abban a reményben, hogy Jonghun már felébredt.

Visszabújva a takaró alá felsóhajtott. Soha nem készül el az a rajz, ha így folytatja. Ha Jonghun felébred, már biztosan nem lesz kedve emlékezetből befejezni. Ismét íróeszközt ragadott hát, és mindent megtett azért, hogy rajza hiteles legyen. Próbálta azt rajzolni, amit lát, és próbálta azt is belevinni, amit érez.

Lassan telt az idő, s a rajz is kezdett hasonlítani arra, amit szeretett volna. A faliórán némán jártak körbe a mutatók, pár percig csak bámulta, hogyan kúszik percről percre a nagymutató egyre közelebb a kismutatóhoz.

Megint elkalandozott, alig bírta gondolatait visszaterelni a rajzoláshoz. Hiába igyekezett csak arra figyelni, mindig talált valamit, ami pillanatnyilag elterelte figyelmét a feladatról.

Pont, mint kiskorában. Ezzel kergette őrületbe a tanárait, mindig volt valami, ami sokkal érdekesebbnek bizonyult az óránál, és ezek a dolgok főleg az ablakon kívül tanyáztak. Az iskolaudvaron volt egy nagy fa, talán tölgy lehetett, nem emlékezett tisztán. Ha tehette, mindig azt figyelte. Azt képzelte, hogy az egy űrállomás, a felreppenő és rászálló madarak pedig az űrhajók. Végül mindenféle történetet kreált hozzá, de általában emiatt egyáltalán nem figyelt az órákon, ezzel sorra gyűjtve a beírásokat.

Aztán ott volt a macska. Legalább egy hétig bolyongott az udvaron, Hongki tisztán emlékezett rá, hiszen haza akarta vinni. Megfogni ugyan nem sikerült, és a szülei sem egyeztek bele a dologba, de ő azért napokig kergette szerencsétlen állatot, míg az meg nem unta, és arrébb nem állt. Ebből is adódott némi konfliktusa a tanáraival, noha korántsem a macskát féltették, csak nem szerették, ha valaki fogja magát, és kisétál óráról. De hát mit tehetett volna, ha az a macska éppen akkor úgy gubbasztott az udvar sarkában, mint aki hagyja magát megfogni?

Dühösen rázta meg a fejét. Megint teljesen elkalandozott, elmerült az emlékeiben. A macska képe fel-felvillant fejében, és még most is bánta, hogy nem sikerült megfognia.

Ismét a rajzra irányította figyelmét, majd fél órával később nagyot sóhajtva dőlt hátra. Úgy érezte, elkészült, meg volt elégedve az eredménnyel, a papíron szereplő személy nagyon hasonlított a széken alvóhoz, de el kellett ismernie magában, hogy ezen a téren van még hova fejlődnie.

Egy ideig a munkáját bámulta, próbálva befogadni az érzéseket, melyeket az kiváltott belőle, majd végül megragadta a ceruzát, és egy mondatot firkantott a rajz alá. I need a hug, please.