Helyrehozhatatlan

Sötétbarna haját félresöpörve szeméből tekintett fel Donghae a szőnyegről barátjára. Másik kezének ujjai szorosan fonódtak egy játékautóra. Egészen pontosan egy kopott, narancssárga kisdömper volt, egyik hátsó kereke meglazulva lógott ki a műanyag borítás alól. A vezetőfülke tetején zöld filccel rajzolt fa díszelgett, mely gazdája kilétét volt hivatott felfedni. Ha ez nem lett volna elég segítség a játék azonosítására, alvázán szintén zöld filccel, nyomtatott nagybetűkkel Eunhyuk neve volt olvasható. Hányszor, de hányszor segítette már vissza tulajdonosához az elkallódott játékot ez a két apró segítség…

Ugyan javarészt csak az óvoda területén veszett nyoma az értékes tárgynak, s alig két hónappal az év kezdése után már mindenki tudta, hogy a törött kerekű autó a furcsa frizurájú – a haját anyukája otthon vágta, s bizony gyakran előfordult, hogy néhol megcsúszott az olló, hol rövidebb, hol hosszabb tincseket hagyva maga után -, elálló fülű kisfiú kedvenc s egyben legrégebbi játéka.

Tehát Donghae éppen egyedül játszott a szőnyegen ücsörögve barátja legféltettebb kincsével, mikor a játék tulajdonosa mellé lépett, s a vállára téve a kezét kicsit megrázta őt.

- Donghae, nem jössz játszani? Nincs kedvem a lányokkal babázni. – Hangjából már enyhén kiérződött az a csipetnyi undor, mely a legtöbb ötéves sajátja lesz, ha lányokról van szó.

- Nem akarok – érkezett a tömör feletet, melyet a fiatalabb már megszokhatott, hiszen társa mindig is jobban szerette egyedül elfoglalni magát, mint társaságban játszani. A csoportos feladatok alól is rendre kihúzta magát, hiába győzködte barátja, hogy jó móka lesz.

- Rendben. – A csalódottság csupán gyenge remegésként bújt meg Eunhyuk válaszában, s magára hagyta a földön ücsörgő fiút.

Donghae pedig tovább játszott. Megannyi kisautó sorakozott s tornyosult körülötte, helyenként nagy kupac lego szolgált rakomány gyanánt, s a kis dömper rendíthetetlenül hordta az építőelemeket a szőnyeg egyik végéből a másikba.

Fél óra is eltelhetett így, a fiú némán játszott, körülötte vidáman nyüzsgött a sok gyerek, kisebb-nagyobb csoportokba verődve, s az óvónéni időnként rendet teremtett a civakodók között.

Donghae a mai napig nem emlékezett, hogyan is történt pontosan, lehet, hogy egy arra járó gyerek lökte fel őt, egyenesen a dömperre, az is lehet, hogy túl erősen ütközött neki egy másik autónak, vagy csupán olyan meggyötört volt már a játék, hogy magától feladta, mindenesetre nem sokkal azután, hogy Eunhyuk játszani hívta őt, a dömper kettétörve feküdt a szőnyegen. Első ijedtségében megpróbálta összeilleszteni a darabokat, természetesen sikertelenül. Majd megpróbált erőt gyűjteni arra, hogy bevallja a dolgot Eunhyuknak, azonban kudarcot vallott, magával szemben is. Félt a büntetéstől, félt, hogy örökre elveszíti barátját, ezért semmit nem tett. Csak ült a terem közepén, keze erőtlenül pihent a tönkrement játék darabjain, s várt. Hogy csodára-e, vagy hogy észrevegyék, azt ő maga sem tudta.

Nyiladozó lelkiismerete erős késztetést ültetett belé, mely arra sarkallta, hogy keljen fel, s vallja be Eunhyuknak, mi történt. Azonban ugyan ez a késztetés félelmet ébresztett benne, mi a helyén tartotta.

Azonban elérkezett a pillanat, mikor felfedezték, mi történt, s az első szidást követően Donghae a sarokba vonult pityeregni. A kisfiú nem tudta, mitévő legyen. Az óvónéni megannyiszor elismételte monológja közben, hogy kérjen bocsánatot barátjától, aki azóta is térdre rogyva ölelgette szeretett játéka darabjait, miközben megállíthatatlanul potyogtak könnyei, de Donghae képtelen volt odamenni, félt az elutasítástól.

Hosszú évek teltek el az eset óta, mely széles árkot vont a két fiú barátsága közé, s ez napról-napra, évről-évre szakadékká nőtte ki magát. S talán pont emiatt félt Donghae lépni. Néha, szobája rejtekében elhatározásra jutott. Olyankor úgy érezte, képes lenne helyrehozni a dolgokat, azonban mikor a cselekvésre került a sor, meghátrált.

Néha azt remélte, hogy Eunhyuk kezdeményez, s ha így történne, ha ott állna házuk ajtajában, képes lenne bocsánatot kérni. Tudta, hogy az ő dolga helyrehozni, de amelett, hogy sosem mert kezdeményezni, félt az elutasítástól, félt elkezdeni és félt, hogy ez az egész már helyrehozhatatlan…

Bizalom

     A kerekek halkan surrogva gurulnak a napközbeni hőségtől átmelegedett aszfalton. A pánik szinte azonnal torkon ragad, s lassan fonja vasbilincs-ujjait tudatom köré. Némán figyelem, ahogyan előttem haladsz: magabiztosan, félelem nélkül. Pillanatok alatt távolodsz olyan messzire tőlem, hogy attól tartok, elveszítelek szem elől.

   Hátrapillantasz, fékezel és bevársz. A kezedet nyújtod felém, én pedig remegve fonom össze ujjainkat. Félek. Még így is, vagy talán még jobban, de többé nem akarlak elengedni. 

  Beléd kapaszkodom minden egyes bukkanónál, hiába suttog a fülembe a szél borzalmas jövendöléseket. Rád bízom magam, mert hiszek benne, hogy melletted kevésbé fog fájni az esés, s ha netán mégis égni és sajogni kezd a seb, miközben vékony patakokban vér csordogál a langymeleg betonra, ott leszel velem, ujjaid gyengéden törlik le a szememből kibuggyanó könnycseppeket, aggódó pillantásod pedig gyógyír lesz a fájdalomra. 

Pipacs

A hőségtől tikkadt fűszálak gyengéden cirógatják bőrömet, ahogy az enyhe szellő meg-megborzolja őket. Makulátlanul kék ég ragyog felettem, madarak csicseregnek a közelben álldogálló fákon, s hangos koncertet ad az apró tücskök serege. Halkan csobog egy kis patak a közelben, és olyan idill ez az egész, hogy csak a képzeletem vetíthette körém.

Olykor bogarak sietnek át meztelen lábszáramon, s bár néha megrándulok, nem bántom őket. Érted megtenném.

Méla zümmöggéssel érkezik egy nagyobb méhecske, s megtelepszik a mellettem ringó vérvörös virág kelyhében. Temérdek hozzá hasonló növény vesz körül, nem törődve vele, hogy az emberek fittyet hányva szépségükre egyszerű gyomnövényként kezelik őket. Nem látják bennük az értéket, a csodát, pedig csordultig vannak vele.

Finoman, éppen csak ujjbegyeimmel érintve szirmait simítok végig egyikükön. A halál komor árnyéka vetül rá egy pillanatra, ahogyan körülfogom szárát. Segélykérése némán visszhangzik a réten megtelepedő csendben. Végül karom esetlenül hullik testem mellé, s már csak tekintetemmel simogatom gyönge szirmait.

Gondolataim az apró hangyával együtt futnak egyre messzebb, s a legelső útelágazásnál feléd veszik az irányt.

Éppen olyan vagy, mint az oldalam mellett ringatózó pipacs. Törékeny és gyönyörű. És az emberek nem tanultak meg vigyázni rád. Én sem tudom, hogyan kéne.

Hirtelen felerősödik a szél és elsötétül az ég. Váratlanul csap le a távolban egy villám, melyet alig pár másodperces késéssel fülsértő dörgés követ. Szinte a föld is beleremeg. A madarak elhallgatnak, riadt csend telepszik a tájra egy pillanatra. Viharos légáramlatok cibálják a pipacs védtelen alakját, én pedig csak tehetetlenül figyelem. Csalódott vagyok. Csalódott magamban, hogy képtelen vagyok segíteni, nem tudom megvédeni az időjárás viszontagságaitól.

S az egyre hangosodó csendben, az esőcseppekkel együtt kezdenek hullani a könnyeim.

Csak addig tudok küzdeni érted, amíg engeded.

Árvaházi karácsony

A hatalmas zöld fenyő megannyi gyermek szorgos munkájának köszönhetően öltözött ünnepi díszbe. A sok fényes gömb, színesre festett figura, cukormázzal díszített mézeskalács és csillogó csomagolópapírból kivágott angyalka igazán varázslatossá változtatta a fát, bár a szobán átsiető felnőttek csupán annyit mondtak rá: csicsás.

Legalább harminc izgatottan ragyogó szempár figyelte, ahogy az igazgató úr a fa tetejére illeszti a kicsit kopott csillagot, mely ezen a napon mégis csodálatosabb volt, mintha újonnan vették volna, hiszen emlékek és gyermekmosolyok százait őrizte.

Órákkal később dobozok tömkelege pihent a nagy fa árnyékában, ezüst- és aranyszín papírba csomagolva, fényes masnival a tetején. Mindegyiken apró cimke hirdette, melyik gyermek kapja. Két csintalan kisfiú kukucskált be az ajtón, majd kacagva elszaladtak.

Szobájukban az ablak előtti íróasztalra görnyedve egy fekete copfos kislány rajzolt. Éppen gondosan színezett egy fenyőfát, vigyázva, hogy a vonalon belül maradjon. A lap tetején már ott díszelgett egy igazán piros télapó, apró rénszarvasszánon, de annál nagyobb puttonnyal.

Lassan közeledett a nyolc óra, és a percek múlásával arányosan fokozódott az izgatottság az épületben. Gyereknevetéstől visszhangzott a folyosó, néha felcsendült egy hangosabb kiáltás, olykor pedig rohanó léptek dobogtak a linóleumon. A felnőttek nyugtató szavakkal igyekeztek kordában tartani a kicsiket, és sorba állították őket, hogy majd rendezetten vonulhassanak az étkezőbe vacsorázni.

Az óra kondulásával egyszerre hangzott fel a csengőszó, a gyerekek nyüzsgése pedig abban a pillanatban megszűnt. Fegyelmezetten, egymás kezét szorongatva vonultak az ebédlőbe, és szinte hang nélkül keresték meg helyeiket.

Némaságuk egészen a vacsora végéig kitartott, akkor viszont ismét gyermekzsivaj töltötte meg a termet. Az egész napos feszült várakozás és izgatott készülődés miatt felbolydult méhkasra emlékeztetett a szoba, türelmetlenül toporogtak az ajtóban, arra várva, hogy a máskor tanulószobának használt helyiségbe vonuljanak végre.

A karácsonyfa szinte ragyogott az időközben rákerült színesen világító füzérnek köszönhetően, néhány csodálkozó sóhajt és meglepett kiáltást csalva ki ezzel a gyerekekből. Egyszerre rohamozták meg az ajándékhalmot, a nagyobbak segítettek annak is megtalálni a saját dobozát, aki még nem tudott olvasni.

A sarokban egy kislány üldögélt, sötétbarna haját két rózsaszín masni díszítette, mályvaszín ruhája elterült körülötte a földön. Szemeiből könnyek százai peregtek, ahogy a játékbabát szorongatta, melyet az imént csomagolt ki egy aranyszínű papírba burkolt dobozból.

- Én egy anyukát akartam...

Hideg magány

Olyan hirtelen szökött be a tél a kisvárosba, hogy ideje sem volt észrevenni, már mindent fehéren csillogó hó lepett. Az utcákat boldogan nevetgélő gyerekek árasztották el, vastag kabátban, kötött sapkában és bundás csizmában. Játszottak. Ők nem érezték a csontig hatoló hideget.

Jeges fuvallat söpört végig a téren, borzongásra késztetve a fákat. Vacogva húzta összébb magát a pad árnyékában, miközben a szél játékosan megcibálta a fekhelyéül szolgáló kartonpapír szélét. Egy eltévedt hógolyó keményen csattant egy közeli platán vaskos törzsén, mire rémülten ugrott talpra.

Halkan morogva indult a közeli kis utca irányába. Mereven figyelte az utat, nem mert a mellette elhaladók szemébe nézni, így nem vehette észre, hogy egy kisfiú - foltos kabátját összébb húzva vékonyka testén – sokáig figyeli már-már ténfergő lépteit.

Hamarosan megérkezett a hatalmas házhoz, mely rideg eleganciájával uralta a környéket. A havat gondosan eltakarították a kapu elől, takaros kupacokban pihent a kerítés mentén. A bejárati ajtón ott függött a régről ismert piros-zöld ajtódísz, az egyik emeleti ablakból pedig egy, az évek során már-már sárgává fakult papírhóember vigyorgott rá fekete filccel rajzolt szájával. A párkányok alatt színesen világító füzérek futottak végig, melyek elmúlt ünnepek emlékeit idézték fel benne. Elmerengve figyelte az égők monoton villogását, majd tekintetét elszakítva a házról, az utcát kezdte pásztázni.

Nem sokkal később egy alak fordult be a sarkon. Egy kisfiú volt, kopott, foltokkal televarrt kabátban, csaknem lyukas csizmában, vékony sapkában. Apró kezei vörösek voltak a hidegtől, hiába igyekezett dörzsöléssel felmelegíteni őket. Tekintetét mereven az út közepén álldogáló alakra függesztette, és bátran mellé lépett.

- Gyere velem – szólalt meg vékony gyerekhangján.

Együtt indultak el az ellenkező irányba, mint amerről a fiú érkezett. Percekig sétáltak némán, csak a tegnapi hó ropogott a lábuk alatt, s a szél kósza ígéreteket dalolt a fülükbe meleg kandallókról és mézeskalács-illatú otthonról.

Végül az utca végén álldogáló apró házikóba tértek be. A sarokban kicsiny kályhában pattogott a tűz, s a szoba közepén terpeszkedő asztalon egy fenyőgally ontotta magából a gyanta átható, karácsonyt idéző illatát. A fiú dermedt kezével óvatosan simította meg fejét, ő pedig hálásan bújt a jeges ujjakhoz. Fekete bundájáról elkezdett leolvadni a ráfagyott hó, s minden porcikájával élvezte a meleget. Halkan vakkantott egyet, befogadója tudtára adva boldogságát, és összegömbölyödve helyezkedett el a falhoz lapulva, hogy békésen álomba merüljön, bízva abban, hogy idén karácsonyra egy jobb életet kapott ajándékba.