A kerekek halkan surrogva gurulnak a napközbeni hőségtől átmelegedett aszfalton. A pánik szinte azonnal torkon ragad, s lassan fonja vasbilincs-ujjait tudatom köré. Némán figyelem, ahogyan előttem haladsz: magabiztosan, félelem nélkül. Pillanatok alatt távolodsz olyan messzire tőlem, hogy attól tartok, elveszítelek szem elől.
Hátrapillantasz, fékezel és bevársz. A kezedet nyújtod felém, én pedig remegve fonom össze ujjainkat. Félek. Még így is, vagy talán még jobban, de többé nem akarlak elengedni.
Beléd kapaszkodom minden egyes bukkanónál, hiába suttog a fülembe a szél borzalmas jövendöléseket. Rád bízom magam, mert hiszek benne, hogy melletted kevésbé fog fájni az esés, s ha netán mégis égni és sajogni kezd a seb, miközben vékony patakokban vér csordogál a langymeleg betonra, ott leszel velem, ujjaid gyengéden törlik le a szememből kibuggyanó könnycseppeket, aggódó pillantásod pedig gyógyír lesz a fájdalomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése