Zár kattan halkan, majd nyikorogva, lassan tárul fel az ajtó. Sötétség uralkodik mögötte, mindent elnyelő, félelmetes. Napsugár furakszik be a nyíló ajtószárnyak között, hogy átjárja a hatalmas termet, de nem jut sokáig. A helyiség nagy része árnyékban ragad. Mint boldogság, csillan meg a fény az időtől mocskos, barna parkettán. Fakeretes, bedeszkázott ablakok merednek vakon a külvilágra, többségük leszakadt, szúette, korhadó gerendák mögül figyel mereven.
Élet apró jele harsog a porban. Félelmében reszkető kisegér, ki a fényre már, mint ellenségre tekint. Beleolvad a szürkeségbe, mégis szinte sikolt, szinte világít. Kicsiny szíve hangosan dübörög, a némaságban tisztán hallatszik rettegése. Ahogy a napfény előrébb tör, egyre nagyobb teret hódítva meg magának, úgy iszkol a sötétség védelmező karjaiba.
Halkan koppan egy cipő talpa a tiltakozó padlón. Ijesztő visszhang követi, újra meg újra ismételve a lépés dallamát. Szomorúságként lengedező pókháló akad az érkező hajába, de ő ezzel mit sem törődve halad tovább. Az első ablakhoz lép, és lefeszegeti a fény útját elfedő léceket. Újabb padlórészek esnek áldozatául a nap erejének, mely lassan fénnyel és forrósággal tölti be a teret. Bánatosan nyikordulnak a lécek, ahogy átjárja őket a meleg. Nem akarják ezt. Az egész szoba tiltakozik.
Hamarosan minden résen át sugarak tömkelege tör utat magának és aranyszínre festik a feketét. Fájdalom hullámzik végig a szobán, recsegve tiltakoznak a falak, nem bírják a fénnyel teli terhet. Vissza akarnak kerülni a sötétségbe, mely megóvta őket mindentől, ami jó. A kisegér erőre kap, mégis egyre vergődik. A fény a boldogság, a fény a rossz, a fény a fájdalom okozója.
Minden elhalványul. Egyre lassul a lüktetés, összeroppannak a falak, a szoba darabjaira hullik. Gyötrelem uralja a teret, melyet a fény hozott magával öntudatlanul.
Lassan csukódnak össze az ajtószárnyak, elzárva a napsugarak elől az utat, ismét sötétségbe rejtve a szétesett szobát.