Minseok széles mosollyal lépett ki az üzletből. Az ütött-kopott ajtó
zárja hangosan kattant mögötte. Kezében díszes ajándéktasakot lóbált, menet
közben büszkén le-lepillantva rá. Mikor egy órával ezelőtt leszállt a buszról a
két utcával arrébb lévő megállóban, nem gondolta volna, hogy itt fogja
megtalálni a tökéletes ajándékot szerelmének.
Az, hogy betért ide, egy futó gondolat eredménye volt. Néhány nappal
ezelőtt ugyanis, mikor a munkahelyén ebéd közben azon gondolkodott, hogy mivel
lepje meg Jongdae-t a születésnapján, a mellette lévő asztalnál egy elegáns fekete
öltönyt viselő üzletember épp azt ecsetelte társának, hogy milyen remek
dolgokat lehet kapni egy eldugott kis boltban, a belvárosban. Így ma, mikor
elindult, hogy végre megvegye párjának az ajándékot, ezt a boltot kereste fel
elsőnek.
Egy pillanatra lehunyta szemeit, ahogy elvakította a nap, mely épp
előbukkant a felhők mögül, így nem vette észre a gyerekeket, akik mit sem
törődve a járókelőkkel futkároztak a járdán. Bár tényleg csak egy másodperc
volt, elegendő ahhoz, hogy az egyik kisfiú nekiszaladjon lábainak, és
felkiáltva huppanjon a fenekére. Minseok megdermedt, ahogy a gyerek is, és egy
fél percig ijedten méregették egymást.
- Jól vagy? Minden rendben? Nem ütötted meg magad? - Hangjából csak úgy
áradt az aggodalom, és ez épp elég volt a kisfiúnak. Mély levegőt véve
zendített rá, hatalmas könnycseppek buggyantak ki szemeiből, és csillogó csíkot
húzva maguk után gördültek le arcán. - De... Én nem akartam... - keseredett el
teljesen, letéve maga mellé az ajándékot rejtő szatyrot. Leguggolt a kisfiú
mellé, és egy zsebkendőt nyújtott neki, ám az nem reagált, csak tovább sírt. A
járókelők érdeklődve bámulták a jelenetet, néhányan a fejüket rázták, mások a
figyelmetlen felnőttekről motyogtak valamit, megint mások a neveletlen
gyerekeket emlegették. Ez egyre inkább zavarba hozta Minseokot, és az sem
segített, hogy úgy tűnt, a fellökött fiú nem vigasztalódik meg magától.
Nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel. A másik gyerek, aki jelenleg a
falnál ácsorgott, már jó ideje nem bírta abbahagyni a nevetést. Minseok a még
mindig földön ücsörgő fiút figyelte, aki hirtelen hanyatt vágta magát, így
szenvedve tovább. Már azon kezdett gondolkodni, hogy mi lehet a mentők száma,
mert ha ennyire üvölt valaki, bizonyára komoly sérülései lehetnek, mikor a
gyerek sírása lassacskán csillapodni látszott.
Még legalább öt percig téblábolt tehetetlenül, míg a kisfiú könnyei
elapadtak, válla sem rázkódott már, csupán halkan hüppögött.
- Ugye nincs is olyan nagy baj? Ne haragudj, hogy fellöktelek, csak tudod...
- Elhallgatott, hiszen a gyerek már nem is figyelt rá, a társát kezdte püfölni
hatalmas karcsapásokkal. - Fiúk, hagyjátok ezt abba - húzta hátra egyiküket
vállánál fogva Minseok. - Inkább gyertek, meghívlak titeket egy fagyira.
Idefelé jövet láttam a sarkon egy cukrászdát. Mit szóltok hozzá?
A gyerekeknek nem kellett kétszer mondani, lelkesen bólogattak, majd nevetve
indultak meg előre. Minseok felkapta az ajándékot, és sietve indult a fiúk
után.
Alig negyed órával később már a hangulatos kis cukrászda előtt üldögéltek
mindhárman. A két gyerek előtt hatalmas fagyikehely magasodott, míg Minseok
magának csak egy üveg vizet kért.
- Minho vagyok, ő pedig az öcsém, Yugyeom - mutatkozott be éppen az
idősebb fiú. Apró barna szemei izgatottan csillogtak, tipikusan az a gyerek
volt, aki állandóan valami csintalanságon töri a fejét. Fekete haja kócos
fürtökben lógott homlokába. Öccse kísértetiesen hasonlított rá; ugyanolyan
sötétbarna szeme volt, melyben hasonló pajkosság ragyogott, mint az idősebb
tekintetében, és ébenfekete fürtök, de
ezek - Minhoval ellentétben - neki szépen eligazítva takarták homlokát.
Hat-hétéves lehetett, bátyja már a tizet is betölthette. Mindketten térdig érő
farmert és világoskék inget viseltek, melyen már meglátszott az utcán töltött
idő, sőt, Yugyeom felsőjén mostanra egy fagyifolt is helyet kapott.
- Mit kerestetek egyedül az utcán? Hol vannak a szüleitek? - tört elő
Minseokból a gondoskodó felnőtt.
- Ők dolgoznak, mi meg a játszótérre mentünk,
minden délután kijövünk. Ott van, a magas, szép ház mögött - mutatott Yugyeom
apró ujjával egy irányba.
- Értem. Mindenesetre legközelebb jobban figyelj az öcsédre, hogy ne
forduljon elő többet ilyen baleset - vetett Minseok szigorú pillantást Minhóra.
- Miért? Most is jól jártunk - nevetett fel a fiú, és újabb adag fagyit
tömött a szájába. Az édesség vékonyka fagylaltbajszot rajzolt orra alá, amin
öccse hangosan felkacagott.
- Pont úgy nézel most ki, mint az öreg Choi úr a szomszédból - nevetett
egyre jobban a kicsi. Minho csak dühösen megtörölte száját a szalvétával, hogy
aztán ő is féktelen kacagásban törjön ki, ahogy megpillantotta az öccse orrát
díszítő, hupikék foltot.
Minseok csendes nyugalommal figyelte a nevetgélő gyerekeket. A kék,
szalagmintás ajándéktasak békésen pihent lába mellett. A fiú figyelme
átterelődött az utca forgatagára. Mindenfelé emberek rohantak; egy anyuka
ideges léptekkel sietett, kezénél fogva húzta kislányát, kinek két copfba
fogott haja ütemtelenül csapkodta hátát a gyors tempótól. Egy idősödő férfi
sétált el mellettük, ugyan nem sietett, de sokszor pillantott karórájára.
Hangos tinik egy csoportja tartott az ellenkező irányba, nevettek, bohóckodtak,
mint akiknek semmi problémájuk nincs. Aztán két öreg néni jött, az egyik egy
kismacskánál alig nagyobb, hosszú szőrű kutyust rángatott
maga után pórázon. Közben hangosan vitatkoztak valamiről, sipító hangjuk
volt. Minseok el is fordította róluk a tekintetét, így az idegtépő visítás beleveszett
a hangzavarba.
- ... te még be sem mutatkoztál! - Minseok pislogva igyekezett
visszaterelni elkalandozó gondolatait az asztalhoz, ahol két kíváncsi szempárba
ütközött.
- Tessék?
- Azt mondtam, hogy te még be sem mutatkoztál! - ismételte el az idősebb
fiú szemforgatva.
- Ja, igen, Minseok vagyok.
- Itt laksz a közelben? Még sohasem láttalak. - Yugyeom egyetértően
bólogatott.
- Nem, én egy kicsit messzebb lakom. A város szélén. És lassan mennem
kéne... - pillantott a kiürült kelyhekre a fiú. - Nos, örülök, hogy
megismerhettelek benneteket. Vigyázzatok magatokra.
- Ugye máskor is jössz majd erre? - kérdezte Yugyeom, aggódón pislogva fel újonnan megismert barátjára.
- Hát persze. - Minseok hangjában némi tétovázás csendült, de a gyerekek
nem vették észre. Boldogan integettek a távolodó fiúnak, majd kergetőzve indultak
ismét a játszótér felé.
Minseok kényelmetlenül érezte magát a tömött buszon. Hosszú, csaknem egy
órás út állt előtte, amit szinte az ablakhoz préselődve kellett átvészelnie. De
legalább ülőhelye volt, amit sok utas nem mondhatott el magáról. Útközben
nemigen tudott mit csinálni, így a gyerekeken gondolkodott és azon, hogy
mégiscsak meg kell majd látogatnia őket valamikor, és akkor ajándékot is visz
nekik.
Ötven perccel később kissé meggyötörten kászálódott le a járműről, maga
mögött zsörtölődő utasok tömkelegét hagyva. Sietve indult Jongdae-vel közös
lakásuk felé, és hamarosan már a zárral bíbelődött, ami nem akart engedni, így
jobb híján csengetett. A csengőszó végigberregett a lakáson, és bőven
kihallatszódott a folyosóra is, mire Minseok csak elmosolyodott. Sokáig
zavarónak találta ezt a zajt, de az évek alatt hozzászokott, és most már
biztosan hiányzott volna neki, ha csengetés után az ajtón kívül némaság
uralkodik.
Halkan fordult a kulcs a zárban, az ajtó szélesre tárult s ott állt
Jongdae egyszerű melegítőben, ám így is annyira tökéletes volt, hogy Minseok
úgy érezte, felrobban a szíve a mellkasában. Egész nap erre a pillanatra várt,
és most habozás nélkül vetette magát szerelme karjaiba, úgy szorítva, úgy bújva
hozzá, mintha nem lenne holnap. Jongdae csak somolyogva ölelte magához párját,
majd kis idő múlva eltolta magától, becsukta az ajtót, és visszafordult Minseok
felé.
- Később jöttél, mint szoktál - jegyezte meg csendesen.
- Igen, tudom. Találkoztam két kisfiúval, kis időre feltartottak. De
vettem neked ajándékot... - kezdte, majd elhallgatott. Ajkába harapva nézett
körbe, nem tette-e le valahova a kék, szalagmintával díszített ajándéktasakot,
de sehol nem látta. Belegondolva, már a buszon sem volt
nála... - Visszamegyek érte, biztosan a fagyizónál hagytam.
- Nem kell, majd holnap elmegyünk érte együtt. Most már sötét lenne, mire
odaérnél, és amúgy is, biztosan megtalálta már valaki. Ha szerencsénk van,
leadták a fagyizóban. De számomra te vagy a tökéletes ajándék, Minseok.
Köszönöm, hogy vagy nekem. - Jongdae arcán lassan széles mosoly terült el ahogy párja derekára fogva húzta egyre közelebb
magához.
Egy apró, ám hangulatos cukrászda
előtt, a kicsi, fekete asztalok egyikénél csomag árválkodott. Kék,
szalagmintával díszített ajándéktasak volt.