Éjfél után

- Ma éjszaka nem akarok veled aludni. – Félve pislogott fel Jonghunra, akitől értetlen pillantást kapott válaszul. – Kimegyek a nappaliba – kezdte összeszedni ágyneműjét.

- Miért? – Igyekezett elállni Hongki útját, hogy rákényszerítse a válaszadásra.

- Mert… Csak – érkezett a nem éppen sokatmondó válasz. – Engedj – tolta félre, és kitrappolt a kanapéhoz.

- Már megint furcsán viselkedsz. És most sem árulod el, miért, igaz? Pedig, ha megbeszélnénk, neked is jobb lenne… - próbált érvelni Jonghun, de mondandója süket fülekre talált.

Hongki némán kezdte rendezgetni sötétkék pamutanyagba bújtatott takaróját, szigorúan a hátát mutatva párjának. Nem akarta megbántani. De hiába tudta, hogy kezd nagyon rossz irányba fordulni a kapcsolatuk, nem volt képes tenni ellene.

* * *

Reggel a nap első sugarai - melyek a konyhaablakon keresztül vonták meleg fénybe a kis helyiséget – már talpon találták Jonghunt. Halkan csörgött az edényekkel, miközben fél szemmel a kanapén még békésen szuszogó Hongkit figyelte.

Még nem döntötte el, mit is fog csinálni, de abban biztos volt, hogy rá kell valahogy vennie Hongkit, hogy elmondja, mi a baja. Az elmúlt két hétben úgy érezte, fokozatosan távolodnak egymástól; a köztük húzódó kis gödör ez idő alatt már szakadékká nőtte ki magát.

Csendesen látott neki a reggeli elkészítésének, miközben agya egyre csak a problémán kattogott. Fél órával később egy nagyon álmosan pislogó Hongki jelent meg mellette.

- Jó reggelt – mormogta.

- Szia – fordult felé Jonghun mosolyogva. – Jól aludtál?

- Hm – mosolyodott el ő is, aprót bólintva. – Elmegyek zuhanyozni – indult a fürdő irányába.

Jonghun némán nézett utána, arcáról fokozatosan tűnt el a mosoly. Leült a megterített asztalhoz, és várt. Ahogy teltek a percek, egyre türelmetlenebbül dobolt ujjaival a fehér alapon színes körökkel tarkított terítőn, másodpercenként pislogva az ajtó felé.

Hongki kék pulcsiját igazgatva magán lépett a helyiségbe. Fekete tincseit kapucni takarta, a felsőjén félig lehúzott cipzár látni engedte sötétszürke pólóját.

- Hongki, beszélhetünk a tegnap estéről? – egyenesedett fel azonnal Jonghun.

- Sajnálom, rohanok. Majd este – kapta vállára táskáját, és gyors puszit nyomott Jonghun szájára.

- De még nem is ettél.

- Majd útközben veszek valamit. Szia! – kiáltott vissza már az ajtóból, ami a következő pillanatban bevágódott.

Jonghun dühösen csapott az asztalra, felborítva ezzel egy pohár gyümölcslevet. A folyadék pillanatok alatt itta bele magát a terítő anyagába, átkozódásra késztetve az ideges fiút. Mérgesen kotorta a szemetesbe a reggelit, nem foglalkozva azzal, hogy ő maga sem evett még.

A hétfő reggelek soha nem indultak gondtalanul, most mégis úgy érezte, ez a nap még döcögősebben kezdődött, mint máskor. Iskolába menet meg sem próbált mosolyt erőltetni az arcára, mikor egy-egy ismerőssel találkozott. Az órákon sem figyelt, sokkal inkább foglalkoztatta a problémája, minthogy másra tudjon koncentrálni. Csak bámult ki az ablakon, és azon gondolkodott, hol és mit rontottak el. Szinte észre se vette, milyen hamar elrepült a nap. Gépiesen pakolta el füzeteit, és indult hazafelé.

Késő délután ért haza, de Hongki még sehol nem volt. A lakásba lépve néma csend fogadta. A nappaliba ment, és Hongki ágyneműjét félretolva leült a kanapéra. Lassan az idegeire ment a várakozás, de nem tehetett mást.

Már sötétedett, mikor nyílt a bejárat ajtó, és tompa puffanás jelezte, hogy Hongki ledobta a táskáját.

- Hazaértem – jelentette be a nyilvánvalót, majd el is indult a konyha irányába. Jonghun hallotta, ahogyan kinyitja a hűtőt és kotorni kezd benne.

- Majd én! – sietett utána. – Te ülj csak le, és pihenj – simított végig Hongki hátán. – Biztosan fárasztó napod volt.

- Csak hosszú – lépett el Jonghun útjából. – De annyira nem volt vészes. És holnap rövid napom lesz, hamar végzek. Ezt add ide, majd én megcsinálom, te csináld a többit – vette ki Jonghun kezéből a kést, és nekiállt felvágni a zöldségeket.

- Hongki… - kezdett bele mély levegőt véve Jonghun.

- És neked? Milyen napod volt? – vágott közbe a megszólított.

- Egész nap… Egész nap azon gondolkodtam, mit rontottam el.

- Ne haragudj, én tényleg siettem reggel, nem azért nem ettem, mert valamit… - akadt el, mikor meglátta Jonghun értetlen tekintetét. – Jah… Semmit – sütötte le szemeit.

- Hongki, ugye most megbeszéljük, mi a baj? – tette le a kezében lévő tányért a pultra, és teljes testtel Hongki felé fordult.

- Nem… Nem akarok róla beszélni – hajtotta le egyre inkább fejét, ahogy Jonghun vizslató tekintetét megérezte arcán. – Inkább fejezzük be ezt. Éhes vagyok.

Jonghun mélyeket lélegezve igyekezett nyugodt maradni.

- Reggel azt mondtad, majd este. Most azt mondod, nem akarsz róla beszélni. De, ha most nem, akkor mikor?

- Ne erőltesd, kérlek. Nem tudok róla beszélni. Még nem.

- Akkor legalább aludj ma mellettem. Gyere vissza a hálóba. Rendben?

- Én… Rendben – egyezett bele nagyot sóhajtva.

- Szuper! – jelent meg széles mosoly Jonghun arcán. – Vidd be az ágyneműdet, innen folytatom egyedül.

Hongki kicsit szomorkásan, de szintén elmosolyodott. Párja lelkesedése melegséggel töltötte el a szívét. Derekát átkarolva bújt hozzá hátulról.

- Szeretlek – motyogta Jonghun vállába, majd meg sem várva a másik reakcióját a nappaliba menekült.

Már nem emlékezett pontosan, mikor mondta neki utoljára, de most legalább annyira zavarba jött saját vallomásától, mint mikor először mondta ki Jonghunnak a szeretlek szót.

* * *

- Jössz fürdeni? – állt meg Jonghun a nappaliban a fürdő felé menet.

- Nem, majd később, még be kell fejeznem egy házidogát holnapra – pillantott fel Hongki a laptopjából, de rögtön vissza is tért a billentyűzet nyomkodásához. Jonghun egy pillanatra lehunyta szemeit, majd inkább szó nélkül hagyva a dolgot indult tovább. Bosszantotta, hogy Hongki furán viselkedik, de nem hajlandó beszélni róla.

Éjfél után az ablakon beszűrődő holdfény ezüstös fénybe vonta az egész hálószobát. A hatalmas szekrény sötét monstrumként magasodott a falnál, árnyékot vetve a padlóra. Mellette szintén nagyméretű ágy terpeszkedett. Vele átellenben, közvetlenül az ajtó mellett nehézkesen kattogó falióra törte meg az éjszaka csendjét.

Hongki nyitott szemmel koncentrált a monoton hangra, gondolatait igyekezve elterelni, ám ez a percek múlásával egyre kevésbé sikerült neki. Kapkodó lélegzetvétele mindinkább zihálássá alakult, és szemeit összeszorítva bújt az őt ölelő Jonghun karjaiba.

- Mi a baj? – Hongki összerezzent a váratlan suttogásra.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – motyogta.

- Semmi baj. Rosszat álmodtál?

- Hm – temette arcát Jonghun mellkasába.

- Elmeséled?

- Nem szeretném. Aludj tovább nyugodtan. Minden rendben van – kezdett kicsit fészkelődni. – Csak maradj velem – motyogta olyan halkan, hogy szinte ő maga sem hallotta.

Nem sokkal később ismét felhangzott Jonghun egyenletes szuszogása, jelezve, hogy visszaaludt. Hongki továbbra is nyitott szemmel feküdt, igyekezve nem sokat mocorogni. Ahogy közeledett a reggel, egyre fáradtabbnak érezte magát, végül valamikor hajnalban elnyomta az álom.

Jonghun megint korán felébredt, de felkelni nem tudott, mert Hongki a mellkasán feküdt, félig keresztben. Egy ideig csak a hátát cirógatta lassan, majd megpróbált úgy kievickélni alóla, hogy ne ébredjen fel.

- Maradj még. Maradj velem – motyogta Hongki álomittasan, két kézzel kapaszkodva Jonghun pólójába.

- Csak egy kicsit – egyezett bele visszabújva a takaró alá, magához ölelve párját, aki kiscicaként bújt karjai közé.

- Szeretnék egy kiskutyát – törte meg Hongki a csendet.

- Tessék? De… Egész nap suliban vagyunk, nem hagyhatod itt egyedül.

- Akkor nagy kutyát – erősködött tovább.

- Miért akarsz hirtelen kutyát?

- Nem hirtelen. Szeretnék már egy ideje. Csak most szóltam. De, ha te nem szeretnél, akkor mindegy. – Hangjából kicsengett egy csipetnyi szomorúság, de azért elmosolyodott.

- Nem azt mondtam, hogy nem szeretnék. De ezt később megbeszéljük, rendben? – nyomott puszit hajába Jonghun.

- Miért nem most? - biggyesztette le alsó ajkát feltámaszkodva mellette.

- Igazából fontosabb dolgok is lennének, amiket meg kéne beszélnünk, nem gondolod? - Ő is érezte, hogy kicsit élesebb lett a kérdés, mint ahogy mondani akarta, de visszakozni nem akart. – Ha azokat megbeszéltük, beszélhetünk a kiskutyádról.

Hongki egy pillanatra elmosolyodott, majd ismét komoly arccal nézett le Jonghunra.

- Mondtam, hogy el fogom mondani. De kérlek, ne legyél türelmetlen, nem könnyű beszélni róla.

- Rendben, igyekszem nem türelmetlenkedni. Most viszont tényleg megyek reggelit készíteni, te pihenj még egy kicsit.

* * *

A nagymutató lassan hagyta hátra a tizenkettesen álló kismutatót. Kint az égen hatalmas viharfelhők gyülekeztek, teljesen eltakarva a holdat. A szobában is sötétség uralkodott, csak torz, alaktalan, sötét szörnyekként rajzolódtak ki a bútorok alakjai.

Hongki századszorra vezette végig tekintetét ugyanazon a vonalon, de egyre kevésbé tudott rá koncentrálni. Közelebb húzódott Jonghunhoz és az oldalára fordulva kezdte tanulmányozni arcát. Képzeletben ujjai végigsiklottak a tökéletes arcélen, de ténylegesen nem mert hozzáérni, nehogy felébressze.

Ahogy telt az idő, Hongki egyre idegesebben forgolódott. Végül óvatosan kimászott az ágyból és takaróját meg párnáját magához véve kiosont a nappaliba. Jonghun félálomban morogva tapogatta maga mellett az üres helyet, de teljesen felébredni nem tudott.

Reggel egy darabig mozdulatlanul pislogva igyekezett felidézni, hogy mi történt éjszaka, de nem járt sikerrel, ezért kiment a nappaliba. A kanapén összegyűrve hevert Hongki ágyneműje, de ő maga nem volt ott.

- Itt vagyok. A konyhában. – Jonghun rögtön a mögüle jövő hang irányába fordult és megkönnyebbülten mosolyodott el.

- Megijedtem, hogy már elmentél itthonról – sietett hozzá, és karjaiba zárta. – Mit csinálsz itt ilyen korán?

- Csak nem tudtam aludni, ezért gondoltam, csinálok neked reggelit. Úgyis mindig te készíted – magyarázta, mire kapott egy puszit.

- És miért jöttél ki az éjszaka közepén a nappaliba?

- Nem fontos, hagyjuk – sütötte le ragyogó, barna szemeit.

- Már hogy ne lenne fontos! Mi a baj?

Hongki sietve bontakozott ki az ölelésből, és elfordulva kezdett pakolászni a pulton.

- Rendben, ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell. Csak gondoltam neked is jobb lenne… - harapta el a mondat végét Jonghun.

- Készülődnöm kell – bújt ki a további beszélgetés alól Hongki, és a szobába sietett.

* * *

Jonghun a kanapén ülve a távirányítóval váltogatta a csatornákat, miközben Hongki a lábain nyugtatva fejét, csukott szemmel ábrándozott.

- Beszélhetünk a kutyáról? - szólalt meg hirtelen.

- Hongki… - Jonghun hangja enyhén figyelmeztetőnek hatott.

- Tudom, akkor mindegy – burkolózott némaságba ismét a fiú. Jonghun egy darabig még figyelte párja arcát, majd visszakényszerítette tekintetét a tévé képernyőjére.

- Álmos vagy? Menjünk aludni? – törte meg pár perccel később a közéjük telepedett csendet.

- Nem, most jó így. Szeretem, ha ilyen közel vagy hozzám – kapta el Jonghun hasán játszadozó kezét.

Fél órával később viszont már békésen szuszogott. Jonghun egyáltalán nem csodálkozott ezen. Kikapcsolta a tévét, majd karjába emelve az alvó Hongkit, átvitte őt a hálószobába. Óvatosan rakta le az ágyra, gondosan betakargatta, végül ő is ágyba bújt. Hátát a támlának támasztva kezdett olvasni az éjjelilámpa sápadt fényénél.

Újabb fél óra elteltével Hongki riadtan ült fel az ágyban, megragadva Jonghun kezét.

- Mi a baj? Megint rosszat álmodtál?

- Nem – rázta meg hevesen a fejét, és közelebb bújt Jonghunhoz.

- Akkor? – vonta össze értetlenül szemöldökét, miközben magához húzta Hongkit.

- Miért nem alszol? – tért ki a válaszadás elől.

- Még olvastam egy kicsit. De már épp aludni készültem – kapcsolta le az éppen csak pislákoló lámpát, és elhelyezkedve ismét átölelte Hongkit. Lehunyta szemeit, de most nem bírt elaludni. Gondolatai minduntalan visszatértek a karjaiban pihenő fiúra.

Órákig feküdt csukott szemmel, de éberen. Időközben eltávolodtak egymástól, párja egyenletes szuszogása az ágy másik felén hangzott fel.

Az óra alig ütötte el az éjfélt, mikor Hongki mocorogni kezdett, felemelkedve helyén. Remegő kézzel tapogatta ki Jonghunt maga mellett, majd takaróját megragadva kikászálódott az ágyból.

- Hova mész? – hangzott fel váratlanul Jonghun suttogása a sötétből.

- Te nem alszol?

- Szeretném, ha elmondanád, mi a baj. Rosszul vagy? – Hongki csak összeszorított szájjal rázta meg a fejét. – Akkor? Gyere ide – nyújtotta ki felé kezét Jonghun félig felülve, mire beletörődően fészkelte magát a várakozó karok közé. – Szóval? Elmeséled?

- Ez hülyeség… Semmi értelme. Nem fogod megérteni – hallgatott el egy pillanatra, majd folytatta. – Éjfél után mindig felébredek, amikor itt alszok.

- A szoba az oka?

- Nem… Igazából te – harapott alsó ajkába. – Vagyis… Félek.

- De mitől?

- Olyan rossz előérzetem van. Mindig az jut eszembe, hogy el foglak veszíteni – buggyant ki az első könnycsepp szeméből, hogy rögtön kövesse egy második. – De, ha nem vagy mellettem, akkor nem. Ezért mentem ki a nappaliba.

- Olyan butaságokon tudsz agyalni. Ilyesmire gondolni sem szabad! – nyomott puszit Jonghun Hongki arcára.

- Mert szerinted én ilyeneken akarok gondolkodni? – csattant fel Hongki, de aztán újra csendesen folytatta. – Először nem volt ilyen. Csak néha jutott eszembe. Aztán egyre többször jött, és rohamszerűvé vált. De én nem akarlak elveszíteni. És nem akarlak ellökni magamtól. Csak attól féltem, hogyha elmondom… - csuklott el a hangja.

- Semmi baj. Nyugodj meg! Nem fogsz elveszíteni, megígérem. És megoldjuk valahogy, rendben?

- Biztos? – pislogott fel félve Hongki Jonghun arcába.

- Igen.

Egy ideig még némán emésztgette a hallottakat, Hongki pedig csendesen szipogott, majd ismét Jonghun törte meg a csendet.

- Na, és milyen kutyát szeretnél?