Sötétbarna haját félresöpörve szeméből tekintett fel Donghae a szőnyegről
barátjára. Másik kezének ujjai szorosan fonódtak egy játékautóra. Egészen
pontosan egy kopott, narancssárga kisdömper volt, egyik hátsó kereke meglazulva
lógott ki a műanyag borítás alól. A vezetőfülke tetején zöld filccel rajzolt fa
díszelgett, mely gazdája kilétét volt hivatott felfedni. Ha ez nem lett volna
elég segítség a játék azonosítására, alvázán szintén zöld filccel, nyomtatott
nagybetűkkel Eunhyuk neve volt olvasható. Hányszor, de hányszor segítette már
vissza tulajdonosához az elkallódott játékot ez a két apró segítség…
Ugyan javarészt csak az óvoda területén veszett nyoma az értékes
tárgynak, s alig két hónappal az év kezdése után már mindenki tudta, hogy a
törött kerekű autó a furcsa frizurájú – a haját anyukája otthon vágta, s bizony
gyakran előfordult, hogy néhol megcsúszott az olló, hol rövidebb, hol hosszabb
tincseket hagyva maga után -, elálló fülű kisfiú kedvenc s egyben legrégebbi
játéka.
Tehát Donghae éppen egyedül játszott a szőnyegen ücsörögve barátja
legféltettebb kincsével, mikor a játék tulajdonosa mellé lépett, s a vállára
téve a kezét kicsit megrázta őt.
- Donghae, nem jössz játszani? Nincs kedvem a lányokkal babázni. –
Hangjából már enyhén kiérződött az a csipetnyi undor, mely a legtöbb ötéves
sajátja lesz, ha lányokról van szó.
- Nem akarok – érkezett a tömör feletet, melyet a fiatalabb már
megszokhatott, hiszen társa mindig is jobban szerette egyedül elfoglalni magát,
mint társaságban játszani. A csoportos feladatok alól is rendre kihúzta magát,
hiába győzködte barátja, hogy jó móka lesz.
- Rendben. – A csalódottság csupán gyenge remegésként bújt meg Eunhyuk
válaszában, s magára hagyta a földön ücsörgő fiút.
Donghae pedig tovább játszott. Megannyi kisautó sorakozott s tornyosult
körülötte, helyenként nagy kupac lego szolgált rakomány gyanánt, s a kis dömper
rendíthetetlenül hordta az építőelemeket a szőnyeg egyik végéből a másikba.
Fél óra is eltelhetett így, a fiú némán játszott, körülötte vidáman
nyüzsgött a sok gyerek, kisebb-nagyobb csoportokba verődve, s az óvónéni
időnként rendet teremtett a civakodók között.
Donghae a mai napig nem emlékezett, hogyan is történt pontosan, lehet,
hogy egy arra járó gyerek lökte fel őt, egyenesen a dömperre, az is lehet, hogy
túl erősen ütközött neki egy másik autónak, vagy csupán olyan meggyötört volt
már a játék, hogy magától feladta, mindenesetre nem sokkal azután, hogy Eunhyuk
játszani hívta őt, a dömper kettétörve feküdt a szőnyegen. Első ijedtségében
megpróbálta összeilleszteni a darabokat, természetesen sikertelenül. Majd
megpróbált erőt gyűjteni arra, hogy bevallja a dolgot Eunhyuknak, azonban
kudarcot vallott, magával szemben is. Félt a büntetéstől, félt, hogy örökre
elveszíti barátját, ezért semmit nem tett. Csak ült a terem közepén, keze
erőtlenül pihent a tönkrement játék darabjain, s várt. Hogy csodára-e, vagy
hogy észrevegyék, azt ő maga sem tudta.
Nyiladozó lelkiismerete erős késztetést ültetett belé, mely arra
sarkallta, hogy keljen fel, s vallja be Eunhyuknak, mi történt. Azonban ugyan
ez a késztetés félelmet ébresztett benne, mi a helyén tartotta.
Azonban elérkezett a pillanat, mikor felfedezték, mi történt, s az első
szidást követően Donghae a sarokba vonult pityeregni. A kisfiú nem tudta, mitévő
legyen. Az óvónéni megannyiszor elismételte monológja közben, hogy kérjen
bocsánatot barátjától, aki azóta is térdre rogyva ölelgette szeretett játéka
darabjait, miközben megállíthatatlanul potyogtak könnyei, de Donghae képtelen
volt odamenni, félt az elutasítástól.
Hosszú évek teltek el az eset óta, mely széles árkot vont a két fiú
barátsága közé, s ez napról-napra, évről-évre szakadékká nőtte ki magát. S
talán pont emiatt félt Donghae lépni. Néha, szobája rejtekében elhatározásra
jutott. Olyankor úgy érezte, képes lenne helyrehozni a dolgokat, azonban mikor
a cselekvésre került a sor, meghátrált.
Néha azt remélte, hogy Eunhyuk kezdeményez, s ha így történne, ha ott
állna házuk ajtajában, képes lenne bocsánatot kérni. Tudta, hogy az ő dolga
helyrehozni, de amelett, hogy sosem mert kezdeményezni, félt az elutasítástól,
félt elkezdeni és félt, hogy ez az egész már helyrehozhatatlan…