Hideg magány

Olyan hirtelen szökött be a tél a kisvárosba, hogy ideje sem volt észrevenni, már mindent fehéren csillogó hó lepett. Az utcákat boldogan nevetgélő gyerekek árasztották el, vastag kabátban, kötött sapkában és bundás csizmában. Játszottak. Ők nem érezték a csontig hatoló hideget.

Jeges fuvallat söpört végig a téren, borzongásra késztetve a fákat. Vacogva húzta összébb magát a pad árnyékában, miközben a szél játékosan megcibálta a fekhelyéül szolgáló kartonpapír szélét. Egy eltévedt hógolyó keményen csattant egy közeli platán vaskos törzsén, mire rémülten ugrott talpra.

Halkan morogva indult a közeli kis utca irányába. Mereven figyelte az utat, nem mert a mellette elhaladók szemébe nézni, így nem vehette észre, hogy egy kisfiú - foltos kabátját összébb húzva vékonyka testén – sokáig figyeli már-már ténfergő lépteit.

Hamarosan megérkezett a hatalmas házhoz, mely rideg eleganciájával uralta a környéket. A havat gondosan eltakarították a kapu elől, takaros kupacokban pihent a kerítés mentén. A bejárati ajtón ott függött a régről ismert piros-zöld ajtódísz, az egyik emeleti ablakból pedig egy, az évek során már-már sárgává fakult papírhóember vigyorgott rá fekete filccel rajzolt szájával. A párkányok alatt színesen világító füzérek futottak végig, melyek elmúlt ünnepek emlékeit idézték fel benne. Elmerengve figyelte az égők monoton villogását, majd tekintetét elszakítva a házról, az utcát kezdte pásztázni.

Nem sokkal később egy alak fordult be a sarkon. Egy kisfiú volt, kopott, foltokkal televarrt kabátban, csaknem lyukas csizmában, vékony sapkában. Apró kezei vörösek voltak a hidegtől, hiába igyekezett dörzsöléssel felmelegíteni őket. Tekintetét mereven az út közepén álldogáló alakra függesztette, és bátran mellé lépett.

- Gyere velem – szólalt meg vékony gyerekhangján.

Együtt indultak el az ellenkező irányba, mint amerről a fiú érkezett. Percekig sétáltak némán, csak a tegnapi hó ropogott a lábuk alatt, s a szél kósza ígéreteket dalolt a fülükbe meleg kandallókról és mézeskalács-illatú otthonról.

Végül az utca végén álldogáló apró házikóba tértek be. A sarokban kicsiny kályhában pattogott a tűz, s a szoba közepén terpeszkedő asztalon egy fenyőgally ontotta magából a gyanta átható, karácsonyt idéző illatát. A fiú dermedt kezével óvatosan simította meg fejét, ő pedig hálásan bújt a jeges ujjakhoz. Fekete bundájáról elkezdett leolvadni a ráfagyott hó, s minden porcikájával élvezte a meleget. Halkan vakkantott egyet, befogadója tudtára adva boldogságát, és összegömbölyödve helyezkedett el a falhoz lapulva, hogy békésen álomba merüljön, bízva abban, hogy idén karácsonyra egy jobb életet kapott ajándékba.